Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 4. szám - Kabdebó Lóránt: Jelenetek egy regény befogadásáról (Németh László: Emberi színjáték)
18 Lovak a ködben rokonságába. A csalimese rejtekútként való beleszövésével a regény szervezetébe. Hogy születik meg ennek a csalimesének Németh László-i változata? Emlékezzünk csak: „Tulajdonképp ironikus regényt akartam írni, melyben szentség és idegbetegség ugyanannak a jelenségnek színe és fonákja. Csakhogy a hős kifogott az irónián.” Apja szinte véletlen odaveti a mesét váró gyermeknek, akarod-e, hogy meséljek a Zöld disznóról? A hárítást a gyermek kapcsolódásként fogadja. A hiányolt szülői kapcsolat felajánlásaként. Ezzel feje tetejére állt számára a világ. De a gyermeknek megteremtette a mágikus szövegteremtés benső lehetőségét. A narrációnak pedig felajánlotta a soha be nem teljesedő, de mindig vágyható mérték megszületését. Valójában a kapcsolódás lehetőségét a kanti kategorikus imperatívuszhoz: „Boda Zoltán története a betegágya mellett elmondott első csalimesével kezdődött, melyet apja vetett a beteg gyermeknek; ebből bontotta ki a »terhelt«, világidegen gyermek első heroikus ábrándvilágát, melynek úgy kellett volna fejezetről fejezetre továbbépülnie, hogy a végén egyszerre mutassa fel, s aknázza alá a századunkba ültetett evangéliumot. De már a »Zöld disznó« meséjével küszködő gyerek első hősi felforrásán észrevettem, hogy nem őrizhetem meg vele szemben a fölényemet. Boda Zoltán az irónia ellen lett irónia. Az »impotencia«, mely elgondolásomban a szentség feltétele volt, Boda Zoltán alakjában a szentség következménye lett; a szó azok ellen fordult, akik vele szemben használták. Ahogy fokról fokra felgyűrtem világát, úgy igazolódott előttem az »impotencia«: az ember nagyobb ösztönei nem vezethetők le az élet kétszerkettőjéből; a társadalomban élünk, de lelkünk köldökzsinórja kifelé vezet; az üdvösség a mi magunk ügye, életünkben dől el, s életünk fölötti erőkkel szemben. Nagy felfedezés volt ez. Minden erősebb egyéniségnek külön apológiára van szüksége a környezet hiedelmeivel szemben, s akkor találja meg magát, amikor ezt az apológiát először vágja a világ szemébe. Az eredetiség: hűség és dac. Én most mertem először hű lenni magamhoz, s most néztem először szembe az egyéniségem ellen tulajdon eszembe beplántált érvekkel. Iróniám magamon át az evangélium ellen tört, s kudarca nyilvánvalóvá tette, hogy Boda Zoltánban tulajdonképp a vallást fedeztem fel. Párizsban Claudelt olvastam, s tudtam, hogy Európán csak az imént csapott át az újkatolikus mozgalom. Nem lett volna csoda, ha felfedezésem mámorában fejest ugrom az egyházba. Szellemi fejlődésem egyetlen mozzanatára sem vagyok olyan büszke, mint arra, hogy ezt nem tettem meg. Épp a hűség és kritika tartott vissza tőle. Olyan nagynak tűnt fel az a belső szabadság, melyet szereztem, hogy irtóztam szavakkal megkötözni. Az az irány, melyben »impotenciám« élt és felelősséget érzett: nyilván a keresztények Istene volt; a felelősség néma társalgása: az imádság; a természetemben fészkelődő másik természet: Krisztus forradalma, Isten országa. A keresztény lelkiállapot minden árnyalatát megtaláltam magamban, s olyan hatalmas volt ez az állapot, hogy gyalázatos csonkítás lett volna egyet-
