Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 4. szám - Kabdebó Lóránt: Jelenetek egy regény befogadásáról (Németh László: Emberi színjáték)
16 gyógyulás útjára, hanem éppen ellenkezőleg: a különcséget példázatos mértékként mutatja fel és ráhangolja eltorzult környezete megváltoztatására. Nem gyógyítónak szegődik, hanem a létezésben való harmonikus hely keresésére készíti fel embertársait. A modernségben elvesző szerepet segíti visszakeresni személyiséglátomásaiban. „Amíg én magam nem számoltam be róla, sem ezen, sem későbbi regényeimen senki sem vette észre a Proust-hatást. Később nagy tanulmányokat írtam módszeréről és világáról, egyikből sem vettem át jóformán semmit sem. Mégis ő figyelmeztetett, hogy másképp is lehet regényt írni, mint nálunk divatban volt; hogy a 19. század nagyregény igénye s a 20. század művészibb érzékenysége összeegyeztethető” – írta utóbb Németh László a Negyven év összegezésében. Az ötvenes évek végére aktuálissá váló módszertani nyitás aztán, illetőleg az akkor évtizede megszakadt szálak visszaforrasztása szükségessé tette a Németh László megalkotta regénynek narratológiai visszahelyezését irodalmunk folytonosságába. Azt a szemlélődést, amely Németh László nyomvonalán Szerb Antal, Szentkuthy Miklós vagy Határ Győző regényírói eszmélkedésében jelentkezett a modern magyar próza utókorában. Mintha a Németh-regényt követték volna a Napkelet, a Széphalom vagy a Minerva, utóbb pedig a Magyar Csillag lapjain esszébeli tájékozódással és regényeikkel. És mintha a Csáth Gézával magva szakadt magyar prózának kiteljesíthető módozatára talált volna Németh László. A regényírásban is megkeresve a Magyarság és Európa összeolvashatóságát, magas fokon megálmodott szintézisét. Egyik kedves egyetemi hallgatóm, Major Ágnes PhD-dolgozata sugallatára nemrég éreztem rá erre a biológiai realitásban vergődő, mégis a személyes kiszabadulásban reménykedő és a nemzeti újrateremtődéshez kötődő modern alkotásmódra. Amely éppen Kemény Zsigmondtól Németh Lászlón át vezet utódai által tudatosan vallott példázatosságig, Mészöly Miklós, sőt Esterházy Péter poétikájáig. Az Emberi színjáték főhőse látszólag egyik reprezentánsa az irodalmi különcök nek. Ez nemcsak a regényhős, Boda Zoltán magatartásában mutatkozik meg, hanem önszuggesztióval kialakított biológiai impotenciája még jobban elmélyíti ezt. Kérdés, hogy ez a túlkomplikálás csak a kezdő író bizonytalansága, vagy szükségszerűen következik regénye keletkezésének körülményeiből. A regény évszázadai érdekes változatosságot mutatnak nemcsak a szövegalakítás labirintusba csalogató narratológiai használhatóságával, hanem a regényhősök színpompás galériájával. Ez a sokszínűség mégsem ötletszerű, sőt mindegyik világirodalmi nagyság esetében kielemezhetően tudatos módszertani keresés eredménye. Az egyes korszakok jellemző tulajdonságokkal látják el az őket reprezentáló hősöket. Nemegyszer alkotókként azonos nemzedéken belül változatos különbözőségeket is produkálva. A reneszánsz korban önmagára ébredő polgár végtelennek érzi az ember erejét. A teljes ember nemcsak mint követelmény él, hanem miután megvalósult, alkották meg hozzá a fogalmat. A kor regényhősei, Gargantua és Pantagruel is óriások, de – arányosan kinagyított emberek. Ugyanez az arányosság még a tizenkilencedik század első felében is megmaradt, de már mindennapi emberi alakokban ábrázolva Balzac és Stendhal regényeiben. Az a harmóniabomlás, melyre a tizenkilencedik század második felétől a művészetek minden ágában felfigyeltek az alkotók, megszüntette a teljes ember lehetőségét, és óriások helyett maradtak – óriásira kinagyított, de egyoldalúan bemutatott
