Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 4. szám - Kabdebó Lóránt: Jelenetek egy regény befogadásáról (Németh László: Emberi színjáték)
11 Irgalom, drámában a Nagy család ), hogy a vallást tápláló lelkierők mint építhetnek föl a vallás hiedelmei nélkül a régi szentekével versenyző életet. ” ( Negyven év ) A regény folyamatosan alakult – szinte előre ráérezve de szerkesztőkészségével vigyázón kizárva a modernségből kiváló posztmodern ars poetica lehetőségét –, generálta önmagát. Ameddig eljutott írója, meg is jelent, visszafelé nem változtathatott rajta. A változásoknak, a „nevelődésnek” előremenekülve kellett megformálódnia. A regény végén elhangzó „hegyi beszéd”-ben összegződik az író gondolatvilága, elképzelése. Pozíciója a húszas évekhez való viszonyáról? Inkább modell alakítása, mint a fejlődés konkrét transzponálása valamilyen történelmi haladás vonalára. Az etikai sík megérzékítése. Nem annyira filozófiai, mint inkább etikai következtetések összegzése ez a szöveg. Ekkorra már elhallgatnak vitapartnerei. Itt csak Zoltán beszél, és beszéde kinyilatkoztatás: „A nyári délutánon áthúzott fényes fonalak elszakadtak, s a szőlő ezüst ragyogása alól kiütött a levelek sötétzöldje. A pince előtt összeverődött emberek hallgattak. Ez nem a vita ideje volt, hanem a hittételé. Ilonka betegsége, a kiprédikálás sérelme átpárolva, mint vallomás buzgott fel mesterükből. Nem értették minden szavát, de a szó úgyis csak közepe volt annak, ami belőle szólt. Ki földre hevert, ki egy tégladarabon ült, ki a karórakásra gugyorodott. Zoltán ott ült köztük a tőkén, s ahogy egy percre megállt ajkai közt a szó, a diófák is megállították zizegésüket; csak a messzi malom jelezte hosszú dudálással, hogy van más élet is, mint a szőlőhegyi.” Zoltán szavai a nagy vallásalapítók stílusában – a vallásalapítás ellen beszélnek. Már említettem, hogy a volt népbiztossal, Szirmaival folytatott beszélgetésben kezdett mindez megfogalmazódni, ott még sejtelemszerűen, a véletlen indulat okozta megrázkódtatás hatására buktak ki belőle ezek a szavak. Az erkölcsi megtisztulást hirdeti, amelyet mindenkinek magában kell megharcolni: „Ha nem tudsz olvasni, megtanítlak, de ha nem ismered a vallásos érzés örömét, megtaníthatlak-e rá? A vallás ember és Isten titka, ahány ember van, annyiféle titok [...] Imádkozni lehet együtt, üdvözülni azonban mindenkinek magának kell.” A világ megváltozását hirdeti, de eddigi hangjának megfelelően ezt is időtleníti: „Gondoljátok meg, hogy a jónak csak egyszer kell győznie, s az, hogy van, nem ígéret-e a győzelemre? A bűn következetes és világos; az erény azonban következetlen és zavaros. A bűn értelmét látjuk, az erény azonban homlokát veri: miért vagyok, mit akarok? De nem természetes-e, hogy ami megvan, látható legyen, s ami készül, homályos.” És a folyóiratbeli befejezés után többet nem nyúlt hozzá alkotója. Amikor írni kezdte, csak azt tudta, modern Krisztus-regényt szerkeszt, a végkifejletet maga a szöveg fejlesztette ki önmagából. Mint az a történelem, amely ebből az évtizedből a maga végzetes huszadik századát alakította. Akkor senki nem tudhatta merre, meddig. Németh László regényében benne értek a század útjai. Amikor befejezte, mindegyik lehetőség másfelé szabadult ki. * * * Magam kísérletképpen ennek az eszmerendszernek normáját szembesítettem a Németh László-i életműből kiemelt példázatossággal. Mit is tehettem?
