Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 4. szám - Kabdebó Lóránt: Jelenetek egy regény befogadásáról (Németh László: Emberi színjáték)
12 Követtem mesteremet, magamat is belevezetve az őt szervezetileg megroppantó csapdába. Az ellenfél szemszögéből való adaptálhatóságát gondolva végig, a Németh László-i megoldásjavaslatok szembesítési lehetőségét licitálva. Mindezt csak úgy tehettem, hogy a regényt, mint egységes szerves egészet, a politikai szemlélet szempontjából részeire bontottam: az egész helyett a részleteket szembesítettem, a debattírozó ellentétes szemléletet ugyanakkor egészként megtartva. Átgondolva mindazt, amivel szembesülve kellett az írónak életműve jelentős részét megvalósítani. Az olvasókhoz való eljuttatás útját sugalmazva. Valójában azt a nézőpontot gondoltam át, ahonnan és ameddig a levert ’56-os forradalom utáni időben magam is elmehettem, sorsvállalásként az irodalom valóságos értékeinek befogadására és befogadtatására. Kerestem egyben magam számára az értékmentő kritikus és szerkesztő pozíciójának lehetőségeit. Nem voltam egyedül. Közvetlen barátaim azóta nagyrész elhullottak. De vagyunk még, akik egymásra figyelve világítótornyokként jelezzük egymásnak: figyelem utaitokat. Egy nevet mindenképpen meg kell említsek: Ilia Mihály e-mailjeit összekötő, visszaigazoló számontartásként fogadva. Levelei összekötnek ifjúságom elköteleződésének idejével, amikor Szabó Lőrinc szövegértelmező monográfusaként Németh László apostola készültem lenni. És lettem vele és általa az őt és Szabó Lőrincet magyarázó, számukra helyet kereső kritikus és monográfus, aki folyóiratunkban, az Új Írás mellé felzárkózó Napjaink ban a kortársaimat, az általam Hetekként szervezett baráti kör – és persze példáik és a hozzájuk kötődők – költészetét magyaráztam, verseik közlésével a közösségi létezés rendjének szétverése ellen megszólaló hangokat felerősítettem, mellette pedig első közlőjükként a szétvert közösségi tudat fájdalmát tudatosítva kerestem helyet Tandori Dezsőnek és Oravecz Imrének, népszerűsítőjévé szegődtem az ironikusan léttudatos erdélyiségű Páskándinak és Lászlóffynak, és az ezt a hangnemet sajátos örök haragossággal kommentáló jóbarát Panek Zoltánnak. És ha az elsőség mindig csak véletlenül adódik, de a minőségre figyelve Esterházy Fancsikó és Pinta című mágikus első kötetéről a Magyar Nemzet ben, és Szilágyi István Arany balladás világára emlékeztető Kő hull apadó kútba című regényéről hazánkban elsőként írhattam az Új Írás ban ismertetést. Meddig lehetett ebben elmenni, hol ütközhetek a falba? A megértetésükre törekvő vitaszövegek vizionált „okosságos” megértetését kerestem éppen a Németh László-i regényszövésből kiindulva. A befogadói viszonyt segíteni remélve író és hatalom képviselte elvek viszonyában. Így gondoltam el egy szabadon vállalható vitahelyzetet, mely nem az írót gyötri, hanem elősegíti szövegeik befogadását, tekintve létezésünk történelmi adottságaira. Szabó Lőrinc versének szavával: „Falba léptem, s ajtót nyitott a fal.” Ennek próbája lett a Németh Lászlót megértő közönséghez vezető kézfogást megálmodó fiatalkori pályaképem (A kísérletező ember. Vázlatos kép Németh László pályájáról , Borsodi Szemle, 1964. 2/41–52.), melyet Vekerdi László igazolt vissza Németh Lászlóról írott vallomásos monográfiájában (Németh László alkotásai és vallomásai tükrében , 1970. december), melyet a Népszabadság azon nyomban ironikusan vissza is utasított, Az arcképfestő tévedése címmel: „Ahogy mind közelebb ér napjainkhoz a könyv, annál fölényeskedőbb, nyeglébb a tónusa. (Egyébként is látványos témát adna a
