Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)

2021 / 4. szám - Kabdebó Lóránt: Jelenetek egy regény befogadásáról (Németh László: Emberi színjáték)

9

ire, és felépíteni újra. Ezzel emberközelségbe kerül, az állandó feszélyezettség, ami eddig elválasztotta az emberektől, itt kezd oldódni.

Mindez általános szeretetérzésben jelentkezik, mely mindjárt a második rész elején kezd derengeni benne, amikor lakásadójának, a sánta szabónak elhagyott feleségét vigasztalja. Különbséget tesz a tudatos, színészies jótétemény és az igazi, természetes, szeretettel teli ténykedés között: „S eltökélte, hogy kétféle jócselekedet van; egyik, amikor örülünk, hogy lám jót cselekszünk, a másik, amikor cselekszünk s a cselekedet jó, mert mi is jók vagyunk. A szenvedélyes jócselekedetben önmagunk hiúságát elégítjük ki, ez egyfajta paráznaság. A természetes jócselekedet elkerülhetetlen és gyönyörtelen.”

Útja épp a pózok levetkezéséhez, ennek a „természetes jócselekedetnek” megvalósítása felé viszi. Ezért megy haza falujába gyógyítani, majd ezért jut ki a szőlőhegyre kicsiny táborának felmondani a benne felgyűlt tanulságokat, sajátos „hegyi beszéd”-ét megtartani. Ez az út vezet az egyedi méretű „szentséghez”. Szirmaival, a korábbi népbiztossal folytatott vitájában arra hivatkozik, hogy „egész határozottan érzem, hogy az én életemet nemcsak Lenin és Marx, de Krisztus sem oldhatja meg”. „Minden embernek magának kell tisztáznia az életét”, hangoztatja.

A második kötet ezt a magára maradottságot érezteti. Itt válik környezete szemében igazán különccé. Eddig csak egyes kijelentéseiben volt az, ekkor egész létezése azzá válik. Először megpróbálja a rendszer kisajátítani. Barátja, Alfréd tanulmányban mossa szobatisztává, a neoközépkor példaképévé emelve. De ő még él és tiltakozik. „Negyven oldal ajánlat megérdemel három betű »nem«-et” – hangoztatja. Ezután következik a súlyosabb ellenhatás, mely Boda Zoltán fizikai megsemmisítéséhez vezet.

Az első rész kegyetlen ridegséggel felépített logikája semmilyen kibúvót nem ad, ebből szerkesztődhet személyes, őrá magára méretezett útja. Egész élete társtalanság, melyet ez az indítás determinál, ő legfeljebb elutasítja a lehetőségeket a visszajutásra, mely rendszerint valamilyen megalázkodás árán sikerülne. Nem belső gátlás, hanem egy zárkózottá kényszerült egyéniség kényszerű védekezése az élete. Az önmaga adottságaitól elkülönböző aktív cselekvések, direkt próbálkozások kudarcot vallottak. Ezért „elengedi” magát, hogy útja megtalálhassa formáját. A regény egyik zárójelenetében még a biológiailag determináltnak vélt „csonkaság” is kérdésessé válik. Amikor álombéli szerelme, Horváth Ilonka beteg gyermekével elmegy hozzá és elpanaszolja kínos életét, egy pillanatra összetalálkoznak: „Zoltán ott érzi a mellén ezt a meghalványodott, szenvedésben átfinomult arcot. A kezét, amellyel föl akarja emelni, forró könnyek bénítják meg. S csodálatos! [...] e hozzá menekedett asszonyfej fölött, nyugodt férfibiztonságot érez. Ezt az asszonyt boldoggá tudná tenni [...]. Mégsem a szerelemtől ütötte el őt az élet, csak azoktól a szerelmektől, amelyek idáig elébe jöttek. Nem az életből kivetett ő, csak az élettől megőrizett. Nem csonka, csak tartóztatott.” Zoltán szavai már a „hegyi beszéd” felé mutatnak, de kellett ez a feloldás, hogy beigazolódjon: nem „csonkasága” kényszeréből jut el „hegyi beszéd”-éhez. „Mindez azonban csak egy pillanatig tartott, aztán visszatért belé az igazi sorsa, s fölme-