Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)

2021 / 4. szám - Kabdebó Lóránt: Jelenetek egy regény befogadásáról (Németh László: Emberi színjáték)

8

kaszlezárás, mely a környezetével való újabb konfliktusok lezáratlan voltát erősíti, majd viszi ad abszurdum. Nem változtat ezen az elszigetelődésen a gyerekkorától mellészegődött két különc barát, a zsidó szatócs fiából egyetemi tanárig emelkedő Behr Alfréd, és a nagygazda úrifiú-unokájának, Horváth Lacinak a különös barátsága sem.

A születés adta véletlen akkor válik sorsszerűvé a számára, amikor nem hajlandó az adódó egérutakat kihasználni. Az iskolában, amikor ha hagyná, hogy elveszítse az esperes fia javára az elsőséget, befogadnák az életbe, a hierarchiába. Ez még egyszer megismétlődik, amikor csak egy szigorlatot kéne letennie, és kuruzslóból orvos lehetne. De ő az a típus, aki „az életben mindig a nehezebbet választotta”. Azaz megpróbál kényszerű helyzetéből mindig úgy kitörni, hogy fölé kerüljön. Gyermekkorában az apja által beígért Zöld disznó csalimese világának kiépítésével (mintegy Prufrock felkiáltását ismételve: „Hamlet királyfi, én?”), később az erdőt járva kedvelt tanárával beszélgetve leendő életútját előre leértékelve. De mindez mégsem tud védelmet biztosítani. Tanára vigasztalása kiábrándítja, hiszen az is a hierarchiába való beolvadást jelentené, ha megfogadja: „Ne gondolkozz ezeken a dolgokon, ha a társaid komiszkodnak, hallgass; így teszel apádnak is kedvére. Sose akard visszaadni, amit kapsz. Nem tartozol azok közé, akik bármit is megtorolhatnak”. Ezután a heroikus álmok, a Hindenburg–Damjanich korszak következik. Hős és hadvezér akar lenni, a majdani új Magyarországé. Háborúba megy, hogy bizonyítsa magának akaraterejét, pedig nem szenvedheti a katonaságot. A fogságban általános szeretethullám önti el, ami lelohad, mihelyt itthon látja, amint apja elzavarja ajtajától a menedékért könyörgő politikai menekült unokaöccsét. Verset ír, az se elégíti ki. Orvosnak megy, és a társasági életbe veti magát. Semmi sem sikerül. Minden kísérlete kudarc (mintha Gottfried Benn vezetné át a rákbarakon). Az első rész a meghiúsult öngyilkossági kísérlettel és utóhatásával zárul. Állandó ellentéte, lezüllött bátyja valóban öngyilkos lesz, ő túllép ezen. De ez a túllépés két ellentétes gondolat szülője. Egyrészt a ki választottság érzése (a várúr szeméremöve, Ady-idézet visszhangzik benne: „Tartogat engem az Isten valamire”), másrészt ennek szinte kontrasztjaként állandó vita önmagával („S legott elszégyellte magát; ő nem is hisz Istenben. – Gyáva vagyok, sütötte magára”). A regény második része mégis a Prufrock-sors ellentéte, a „magamban” végiggondolt sors elhelyezése a létezés világában, az előbbi gondolat felerősödése, a kiválasztottság érzetének testet öltése: megfogalmazása. A körülötte mindjobban hatalmaskodó emberektől való távolsága vezeti errefelé gondolkozását. A benne érlelődő erkölcsi törvény megérése.

Ebből a szempontból rendkívül jelentős az orvostanhallgatóként az elmegyógyintézetben eltöltött gyakorlóidő. Itt az író kiemeli hősét a „történő” életből, és lombikba helyezi. Itt vetkőzi le korábbi előítéleteit, és bármily paradoxul hat, itt, az élettől elzárva jut az élet közelébe. A kóresetekben ráismer az övével azonos történetekre. Eddig csak bátyja volt az ő, hasonlóságánál fogva, ellenpólusa. Ez elijesztő hatással volt. Itt örömmel veszi az azonosságot, mert az emberit keresi ki belőle. A páciensek éppúgy egy-egy tulajdonság eltúlzásáig felnagyított esetei, mint ő maga is. Az absztrakt légkörben sikerül lebontani az embert alkotóeleme-