Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)

2021 / 3. szám - Vida Kamilla: „A hagyomány hamis, a lázadás parodisztikus” (Purosz Leonidasz: Egy férfi sosem adja fel)

115

pusztán kihangosítana modellszerű társadalmi mintázatokat és jelenségeket. Szemléletes példák erre: „önmagában semmit nem jelent, / Ny. nem egy rövidítés. / Ny. egy helyi érték, mondjuk. / Egy ideális világban Ny. a / feleségem, de már R.-rel csalom. Ny. fehér sálat visel, tél van.” (Ny.); „Különben az is probléma, hogy / egy jógabérlet tényleg baromi drága. / Illetve komolyan: jógázni apát? / És az is probléma, hogy a családunkban / mindig a férfiak az okosabbak, / ami aggaszt, mert ráerősít / idejétmúlt sztereotípiákra. / Ezért kicsit haragszom is rátok.” (

Drága Kishúgom, és Anya

);

„A hasára élvezek, hogy / újra nőnek érezze magát.” (

Újra férfi

).

Purosz azzal a technikával él, hogy a versek „állításainak” számon kérhetőségét úgy forgatja ki, hogy iróniával, az önreflexió hiányára való reflektálással, a dilemmatikus kérdések szétszálazatlanul hagyásával költészete tárgyát annak komplexitásában ábrázolni. Ez önmagában természetesen nem lenne baj, ha a kérdésirányok nem lennének eleve meghatározottak és beágyazottak már meglévő diskurzusokba. Purosz nem észleli, hogy ez a posztmodern hagyományból táplálkozó alkotásmód a függetlenségnek azt a hamis ethoszát erősíti, ami miatt nem képes belátni, hogy legreflektáltabb szövegei is ideológiailag megelőzöttek. A fenti interjúrészlet alapján is ez olvasható ki: „Hogy sejtsünk meg vala

mit az igazságából, de közben azért lógjon is ki a lóláb.” Eszerint Purosz előfeltevése mégiscsak az, hogy létezik valamifajta objektív igazság. Ám, ha jól értelmezem, a poétika, a hatás, voltaképp a művészet művészet volta miatt csavar egy kicsit a szövegein, és elkövet „hibákat”. Vö.: „Kutya nehéz úgy hazudni, ha az ember nem ösmeri az igazságot.”

Az izgalmasnak tűnő téma egyszerűen nem tud költészetként

megvalósulni, mert Purosz poétikailag bár ígéri, nem innovál. Igazi hatásokat, „gyomorszájon vágásokat” leginkább egy-két jól sikerült csattanónál lehet érezni, ami méltányolandó, hisz az sosem baj, ha egy költő képes jó sorokat írni, csak ez egy

szerűen kevés, ráadásul túl kézenfekvő ezt a prózai, szikár, ironikus-cinikus, sztereotipikus férfihangot imitáló versnyelvet alkalmazni egy alapvetően a férfiasság kérdéskörét firtató kötetben: meghíztunk, nem áll fel a farkunk, megcsaljuk a nőnket, ezt kimondjuk, és ez egyáltalán nem férfias, talán még szégyelljük is magunkat miatta, ezek nem is mi vagyunk, hanem ez a Társadalom, aminek mindannyian részei vagyunk, vagy ha nem a Társadalom, akkor ez most művészet, nem a valóság, hihi ezt mindenki tudja, de azért mégis, van ebben valami szerethető, ahogy ezeket kimondom, igen ez Én vagyok, látod, reflektálok a hibáimra, ami nem is az én hibám, hanem a Társadalomé, nézd: ilyen egy igazi férfi. Ismerős mintázat.

De mindezektől függetlenül menjünk bele ebbe a játékba, ebbe a keretrendszerbe: érvényes-e az az „igazság”, amit e versek keresnek? Poétikai, politikai és esztétikai értelemben tartható, a kérdésfeltevés módja hatékony, sikeres eszköze annak, hogy ez az „igazság” kivilágoljon? Van-e válsága az alanyi lírának, s ha van, ez tünete vagy megoldása? Bár a felszínen tűnhet újfajta megközelítésnek, poétikai kísérletnek, vagy akár költészeti programnak, ami egy újszerű férfi-