Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 3. szám - Vida Kamilla: „A hagyomány hamis, a lázadás parodisztikus” (Purosz Leonidasz: Egy férfi sosem adja fel)
114 a férfiak tapasztalatait arról, mit okoznak a nemi szerepelvárások az életükben. Ezek a versek például mentális és szociális szinten ábrázolják e szerepelvárásokat, felnövéstörténeti pillanatokat mutatnak be, vagy akár azt, hogy mit jelent a vidéki első- vagy másodgenerációs értelmiségi számára a kitörés vágya, és hogyan lesz a fejlődni akarás adott esetben az otthon elárulása. Vannak jó versek az Egy férfi sosem hagyja félbe kötetben, de maga a koncepció nem működik, és némely defenzív szöveghely árulkodik is erről: „A vers hülyegyerek, / figyelmet követel magának. / Csínytevésbe keveredik: mit szól / hozzá apa vagy a feminista kritika” (Jegyzet); „A gyengébb kutya baszni akar, / nem egyenlőséget” (A gyengébb kutya); „Olyan ember / benyomását kelti, aki nem baloldali. / Talán az elnyomó osztály tagja?” (Kiáll és stoppol ) Érdekes, hogy az ilyen kiszólásokkal a szerző szándékosan provokálja a feminista megközelítésű bírálatot, viszont már előre védekezik azzal, hogy igyekszik nevetségessé tenni ezeket a felvetéseket a gender kérdését „szétreflektálva”, részben a férfiasság szánalmasnak láttatásával. A szétreflektálás póza itt együtt jár a kritikai diskurzus legitimációjának megvonásával. Ahogy egy interjúban is állítja Purosz, az úgynevezett posztalanyiságot kép viseli: „Vannak irodalmár barátaim, akik azzal piszkálnak félig viccből, hogy túl kéne már lépni ezen a rissz-rossz alanyi költészeten. Ebben a kötetben szerintem elég sokat kísérletezek is ezzel, nekik pedig azzal vágok vissza, hogy ez posztalanyiság.” Illetve: „Valóban gyakoriak az egymásnak adott esetben akár ellentmondó szentenciabetétek. Ezeket úgy próbálom használni, hogy azonosulhatóak legyenek, de ne maradéktalanul. Hogy sejtsünk meg valamit az igazságából, de közben azért lógjon is ki a lóláb. Nem recept, de általában azt szeretem, ha az elbeszélőnek körülbelül hetven százalékban van igaza. Mikor még nem csúszik át paródiába, miközben észrevesszük azt is, hogy valami takarja a kilátást. Különben ez inkább gondolati kérdés. A nyelv csak stilisztikai szempontból érdekel. Örülök, hogy van, próbálok élni vele.” Olyan, mintha ez a posztalanyiság valamiféle poétikai megoldási kísérlet lenne. Ám ez a fogalom, illetve Purosz hozzá fűzött magyarázata nehezen értelmezhető, hiszen összekeveredik benne az igazság alapvetően tartalmi fogalmi köre az alanyi költészetével, ami egy formai-poétikai kérdés. Nyilván könnyű ezeket a fogalmakat pontatlanul használni, mivel az alanyi költészetnek (kiváltképp egyik válfajának, a vallomásosságnak) fontos eszköze, hogy a személyes hangvételen keresztül próbál az olvasóban empátiát és azt az illúziót kelteni, hogy a sebezhetőségről árulkodó hang egyfajta garancia valamifajta igazságra, hitelességre, őszinteségre. A posztalanyiság tehát egyszerre igyekszik építeni a beszélő hitelességének illúziójára, illetve az olvasó empátiájára és azonosulási vágyára – és egyszersmind rámutatni ennek a mechanizmusnak a konstruált voltára. Ez pedig azért lesz poszt alanyi, mert az egyébként sok tekintetben védhetetlen beszélői pozíciókat ironizálással, dupla fenekű beszéddel védi be a költő – hiszen egyszerre tűnik úgy, mintha ő mondaná, és egyszerre úgy, mintha
