Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)

2021 / 3. szám - Nemes Z. Márió: Sebüszök (Teatralitás és fotográfia viszonyáról Zelei Péter művei kapcsán)

83

nem vagyunk képesek minden pillanatban reflektálni a hatalom-tudás-látás háromszögében megképződő képantropológiai létmódunkat, és ezt az esendőséget képzeljük közvetlenségnek. Amikor annyira lefoglal ez a képzelgés, hogy nem érezzük a sebüszköt. De a színházban, a teátrális keretezés elektromossága hirtelen feléleszti a sebet, ilyenkor leszünk csak igazán elevenek, ilyenkor ébredhetünk rá, hogy a seb mindig is működésben volt. Ne legyünk önmagunk – írja Nikolaj Jevreinov orosz rendező. De nem arról van szó, hogy a színházi tér, vagy amit színházi térré teszek, az a más-lét megváltó zónája lenne. Inkább annak a banális felismerésnek a forrása, hogy eddig se voltam önmagam, miközben ezt mindenki látta, csak én nem. Mármint nem azt látták (és tették), hogy nem vagyok azonos valakivel, aki „tényleg” én vagyok, hanem hogy annak láttak (és azzá tettek), amivé csak akartak. Hogy volt hozzá hatalmuk, hogy kitaláljanak

, miközben azt képzeltem, hogy ehhez csak nekem van jogom. Ez az igazi tragikomédia. Persze, legalább rájövök, hogy vannak „ők”. Ezt tényleg a színháznak köszönhetem. Itt válik számomra értelmessé a színház közösségteremtő funkciója. A legritkább pillanatokban jutottam csak el a „mi” tapasztalatáig, de „őket” mindig (meg)éreztem. Akkor a színház ellenségteremtés médiuma lenne? Igen, de nem „ők” az „ellenség”. Az „én” (vagyok) (az).

Zelei Péter fotóit nézegetve színházban érzem magam. De már ez a kifejezés is árulkodó. Nem (csak) a képek beszélnek nekem a színházról, hanem én érzem magam valamiképp színházi szituációban a képek által. Ezt akkor én csinálom vagy a képek csinálják, vagy közös előadásként együtt csináljuk? Vélhetően az utóbbiról van szó, annak az esztétikai tapasztalatnak a függvényében, mely a fotók teatralitásából

táplálkozik. Vagyis már rég nem a társadalmi rítusok intézményi kereteiről, a konkrét színházi rendszer különböző formáiról, hanem a színháziság művészeti ágakon átnyúló intenzitásáról van szó, ahogy Philoktétész sebe átszivárog a médiumokon. A háttér legtöbbször jellegtelen, romos bérházfal vagy sötét szobabelső. Dobozfalak, de a doboz belsejéből nézve. A világnak a dobozon kívül kellene kezdődnie, de nem tudunk szabadulni attól a sejtéstől, hogy ez a „kint” hamis remény, hiszen ha egyáltalán ki tudunk lépni a képtérből, akkor egyszerűen eltűnünk, vagy ami rosszabb, egy másik, a korábbitól megkülönböztethetetlen dobozban találjuk magunkat, mely fordulat csúfot űz a „másik” és a „fordulat” fogalmából egyaránt. Ennek a dobozontológiának az általam ismert legpontosabb megfogalmazása Bartók Imre Jerikó épül

című regényében olvasható: „A dolgok titka, hogy nem dolgok. Nem funkcionalitásukban jelentéktelenek, hanem annyiban, amennyiben elfedik lényegüket. A világ nyitott, a dolgok azonban zártak, és minden dolog – doboz. Sötét közömbösség, tartalom nélküli tolakodás. A tavak is dobozok, mindörökké vetkőztethető, nedves meztelenség. Minden nyíltság lehet még nyíltabb, ez a csöndes medencék és úsztatók néma szuggesztiója.” A paradoxon az, ahogy ez a világ nem zárt, hiszen ahol minden dolog doboz, ott a zártságnak nincs értelme, illetve nem különböztethető meg a nyitottságtól. A dobozok zártsága nyitottságuk spe-