Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)

2021 / 3. szám - Nemes Z. Márió: Sebüszök (Teatralitás és fotográfia viszonyáról Zelei Péter művei kapcsán)

84

ciális aspektusa, zártságuk pedig nyitottságuk egyik perspektívája. A probléma az, hogy ebben a helyzetben nem tudok nem

dobozban lenni. Átsétálhatok Zelei egyik dobozából a másikba, de zárt vagy nyitott, doboz = doboz. „Sötét közömbös

ség, tartalom nélküli tolakodás.” A dobozban emberszerű alakok. Antropomorf, de nem feltétlenül „emberi”. Valakik, akik „embereket” játszanak. Vagy emberek, akik tárgyak, maszkok és jelmezek segítségével saját „embertelenségükkel” kísérleteznek. Ne legyünk önmagunk! De nem is lehet, hiszen a dobozban mindenkit csak kitaláltak. Szerepeljenek egyedül vagy csoportosan, tárgyi kiegészítőkkel vagy anélkül, a figurák visszatérő vizuális jellegzetessége a meztelenség különböző foka és formája. A meztelen testek nem „tökéletesek”, gyakoriak az öreg, elhízott vagy egyéb módon esendő modellek, de Zeleire nem jellemző a felforgató rútságesztétika vagy naturalista megjelenítés, ugyanis a kompozíció egészében a nyersebb textúrákat mindig ellensúlyozza egy-egy normatív szépségkód, illetve valamiféle bizarrságában is esztétikus „elidegenítő” motívum. Végső soron nincs „senki”, aki meztelen, pőre vagy kitárulkozó lenne, mert a test, ahelyett hogy lecsupaszodna: felöltözik, ellepleződik saját meztelensége révén. Ahogy az arcok zárójeleződnek a disznó, madár vagy egyéb állatmaszkok által, úgy válik a meztelenség maga is színházi jelmezzé. Hasonlóképp hiába látunk adott esetben „valódi” arcokat, a kellékek szuggerált szimbolizmusa és a beállítás mesterkélt szoborszerűsége folyamatosan egyfajta esztétizáló „valótlanításhoz” vezet.

Valószínűleg az egyik nagy példakép Joel-Peter Witkin, de Zeleiből hiányzik az amerikai mester halálösztönnel kapcsolatos megszállottsága. Mármint Witkin barokk színpadai egyszerre bonctermek, temetők és vágóhidak is, hiszen nála a látás nem csupán érintés, hanem vágás is egyszersmind. Van ebben valamiféle „nekroszkópia” – hiszen ez azt is jelenti, hogy a látás nem tud nem

torzókat alkotni, vagyis az emberi testet szervetlen töredékekként montírozza. Ezért lesz tétje Witkin teátrális fotóallegóriáinak, mert az allegóriává válás itt mindig szervetlenné válást, az elevenség múlt idejűvé való (újra)vágását jelenti. Allegorikus zombifikáció, mely a fotográfia memento mori jellegét is kihangsúlyozza. Zeleinek nincsenek ilyen ambíciói, ő megelégszik azzal, hogy elterelje a figyelmünket a dobozok „tartalom nélküli tolakodásáról

” a tartalmak stilizált tülekedésével. Az állat-ember hibridek szoborszerűek, de ezek a megfagyott jelenetek a visszaidézhetetlen narratívájú álmokból fennmaradó üledékeket vagy lenyomatokat idézik, vagyis egy tudat életének a feldíszített nyomai. De ha valaki álmodik, akkor „él”, és ezt nem szabad alábecsülni, hiszen lehet megrázó egy álomban álmodó voltunk felismerése, ugyanakkor valóságérzékelésünk megkérdőjelezése radikális elevenségtapasztalat. Addig élek, amíg halottnak tudom magam tettetni, de ha meghaltam, erre már nincs lehetőségem.

Szóval ez a megnyugtató része a dolognak, de ami engem a Zelei-képeken nyugtalanít, az összekapcsolódik a dobozszínházi jelleggel. Mert jó, legalább élek, miközben ebben a színházban vagyok, de ezt azáltal észlelem, hogy néznek.