Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 3. szám - Nemes Z. Márió: Sebüszök (Teatralitás és fotográfia viszonyáról Zelei Péter művei kapcsán)
82 Nemes Z. Márió Sebüszök Teatralitás és fotográfia viszonyáról Zelei Péter művei kapcsán A színház eléggé idegesít. Közben mindig is idegesített ez az idegesség, vagyis szerettem volna megérteni, de hát a szorongás gyakran épp a megértésen ejtett seb, valami nedvedző, nehezen gyógyuló „lék”. Philoktétész sebe. Persze Philoktétész, elég hangosan szorong: „Tizedik éve itt halódom éhesen / Etetve szün telen maró sebüszkümet.” Szóval szája be nem áll, nem fájdalomból vagy a fájda lomról beszél, hanem a fájdalomnak , mintha „sebüszkét” saját hangjával etetné. Philoktétész, hiába meséli el minden arra járónak a történetét, valójában mégsem tudja megérteni a sebet magát, annak virulását, tenyészetét, terjedését és lombosodását. Talán mert ezek a kétségbeesett magyarázatkísérletek épp a sebben való „vájkálás” gyakorlatai, amikor az értelem saját hiányába beleszerelmesedve csak egyre mélyebbre hatol önmaga másvilágába. A beszéd ilyenkor a seb örök visszatérése, mely újra meg újra lejátssza a seb megszerzését, ezáltal tartósítva a traumát, melynek archivációja a beszéd lehetőségfeltétele is egyben. Nem akarok Philoktétész maradni, valahogy el kell mondanom a sebet úgy, hogy ne üszkösödjön tovább. Azt hiszem az érintettségről van szó. Az érintés és az érintve levés lehetőségéről, melyet a látás és látva levés lehetősége hoz játékba. A két dimenziót nem tudom elválasztani egymástól, hiszen a hatalom-tudás-látás okulárcentrikus viszonyrendszerében testet öltve csak olyan testem lehet, amit úgy látnak, hogy érintenek. És ahol a tekintetek találkoznak, ahol ütköznek és elkeverednek egymásban, az a hatalom sebe a testemen, vagy maga a testem mint seb eseménye, melyet a látás és a látva levés soha nem hagy begyógyulni. Talán ez az elevenségem. Ha egyszer kigyógyulnék a hatalomból, már nem is élnék. Nincs életem ezen a „színházon” kívül. Minden tettem olyan, mintha a Múzsa énekelné. Ha nézek valakit, akkor már meg is érintettem, ha érintek valakit, már meg is néztem. Csak azt hisszük vagy reméljük, hogy a sötétségben találkozó testek láthatatlanok. Testem ezer szemből áll, melyek éjszaka is látnak. Ugyanakkor a hétköznapok színházának a hatalmi paradoxonja épp az, hogy hajlamosak vagyunk elfeledkezni erről az (ön)megfigyelési rendszerről, pontosabban a rendszer egyik effektusa az önleplezés. Ez nem azt jelenti, hogy „természetesek” lennénk, csak
