Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 3. szám - Géczi János: 57.
26 történetről kisAjaz tud, ingatja a fejét, valami olyasmit mond, hogy mindez nem tartozik rá. Ezzel neki nincs dolga. És újra megkérdezi: − Nos, miben segíthetek? – Az apámat keresem. – Milyen emberként keressem? – Judith újból megfogja s maga elé húzza az egyszerre fiú és felnőtt férfi széles tenyerét. Jó érzés megtapintani. – Egy katonát. Mondtam már, úgy tudom. Egy eredetileg katonaembert, aki mindenféle kerülő utakon járva ismét katonává válik. Azeri katona, és itt tartózkodik. Az újságok szerint is. Börtönben, mivel lefejezett egy örményt. Egy másik katonát. Ilyesmi benne rejtőzik a katonák sorsában. Természetesen mind a ketten nevetnek. De Judith hamar megfegyelmezi az arcát. KisAjaz bámulja a plafont, mintha onnan segítséget kapna apja alakjának a fölvázolásában. – Ötvenéves, de az iratai szerint negyvenöt. Magas, úgy száznyolcvan centi, az orra akkora, mint az enyém, de nem dinári típus, hanem kaukázusi. Merthogy azeri, azaz orosz, akinek azerbajdzsáni ősei vannak. Errefelé ilyenfélék nem lehetnek sokan. Szóval sötét bőrű, fekete szemű, és a haja makulátlan fekete. Bár lehet, hogy az elmúlt egy évben, hogy alig hallok felőle, megőszült. Nem lehet megbízni az emlékképben, pláne, ha az a legutolsó. Judith megborzong. Hogyan lehet valaki katona − őszen? KisAjaz a plafonon leázás nyomát fedezi fel és repedések vonalait. Mindenféle ábrák rajzolódnak a feje fölé, az egyikben a sirvánsahok kalligráfusok tervezte aláírását fedezi fel, ez egy olyan dinasztia, amelyből kikerült uralkodók ugyan nem viselhettek az elődökéhez hasonló nevet, de a kézjegyüket utánozni kellett. Aztán szafavida ornamentikára lel, csupa kacskaringóra és csupa növényi motívumra talál az egyik sarokban, amelyekből egy vasúti szerelvény bontakozik ki, a mozdonyból – vízfolt nyoma lenne az – gőz- és füstfelhő gomolyog elő, alig látszik az alatta elterülő Volga-menti táj. És lát egy tengert is, a végtelenben feloldódó vizet, amelyen különös tárgyak lebegnek, se nem hajók, se nem haldögök, oldalukra fektetett ipari acélszerkezetek, ha képesek lennének úszni. Az alácsüngő csillárt akasztófa kötelének találja, a gyorsan mozgó, az ablak elé lógó függöny árnyékát pedig egymásba olvadt, szeretkező alakoknak. − Egyedül élt. Mármint én vagyok az egyetlen családtagja. Judith kérdően néz, neki az arca munkaeszköz, kisAjaz azonban ezt sem veszi észre. Igyekszik olyannak mutatkozni, akinek nincsenek érzelmei. De Judith tudja, hogy a fiú hazudik. Az emberek többsége hazudik, és igaznak találja a hazugságait. Ez a fiú azonban úgy hazudik, hogy tudja, hogy nem mond igazat. És később is emlékszik majd arra, hogy lódít, füllent, s ezáltal szégyenérzete ébred. – Tehát ilyen embert keressek a tenyerében. Azt hiszi, hogy ezek alapján megtalálom a maga alakjai között. S miből gondolja, hogy a maga élményei elvezetnek az apjához? Nem lehet, hogy a maga emlékei és a valóság, hogy is mondjam, távol esnek egymástól? Szóval nagy köztük a különbség?
