Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 3. szám - Géczi János: 57.
25 ben az alak kinézete olyan, mintha Giotto faragta volna a firenzei harangtorony egyik külső fülkéjébe. Az meg milyen? − kérdi az egyik. A másik mondja, hogy égnek fordított arcú, aszkétatekintetű, ennek ellenére atletikus, és a testarányai megfelelnek a reneszánsz emberarányokról való elképzelésnek, szóval nem a szenvedés, hanem a szenvedő ember áll a szobrász érdeklődése központjában. Aztán hozzáteszi, hogy arról nem beszélve, hogy a Szent-kút neve eredetileg Borostyán-kút, ami, ugye, azt jelenti, hogy a tárgyi érték helyére egy vallási kerül. A hegyoldal lépcsős kálváriája felvezet a keresztig. A megváltó keresztje két oldalán az esengő Mária és az erősen nőies Keresztelő Szent János szobra áll, nincs semmi megkapó bennük. Leülök, hogy inkább nézzem a tájat. Hátam mögött a Csúcs-hegy. A Szent Maurícius-kolostorból épp csak látni valamit, az ostobán kanyarokat vető Gerence-patak azonban követhető. Visszaereszkedem a stáció mellett a forrásokig, s majd a templom fölötti hasadék boltívébe állított Lourdes-i Szűz Máriához kapaszkodom fel. A Szűzanya szobra, mondják, hasonlít a Pau patak forrása fölött álló barlang Mária-szobrához, amelyet a tizennégy éves Bernadett útmutatása nyomán, a neki megjelenő Mária kinézete szerint készítettek el. Üldögélek, töprengek ezen a Bernadetten, aki képzelőereje segítségével materializálja Jézus anyját. Lehet, ez a titok nyitja. Van, ki képet fest, van, aki könyvet ír, van, aki papírra vázol egy gépet, amely aztán megvalósítható, ég a kazánjában a tűz, gőzt fejleszt, meghajtja a kerekeket, elindul és pöfög a mozdony – ez a lány Istenanyát teremt. És kiesem az időből. Arra riadok, hogy megszólal mögöttem egy kő. Magas fejhangja csendül meg, mint a cimbalom. Valahonnan elindul, mellém ér, és látom, ahogyan zajosan legördül a hegyoldalon, s nagy csattanással megáll a kőbe foglalt források egyike mellett. S egymás után gördülnek utána a kisebb-nagyobb kövek. Megfordulok, a boltív alól eltűnt a szobor. Na, ennek annyi, mondom, s iparkodom lefelé, nehogy leüssön a lábamról valami görgeteg. De felét sem teszem meg a lejtőnek, a kőomlás abbamarad, és rázendítenek a madarak. Akkora csivitelést én nem hallottam soha. Aztán látom, hogy az eddig vascsövön előcsordogáló víz nagy sugárban spriccel, megtelik a forrás előtti medence, s a víz nem a folyásán csorog a tóba, hanem a medence peremén átcsapva szerteszét csap, irányt keres magának. A forrás feletti kőlapon, hogy ne legyen nedves a cipője, a ruhája szegélye, egy asszony áll, s mosolyogva nézi az eget. Hófehér ruhát és vakító fehér köpenyt visel, égszínkék szalaggal övezett a dereka, lábát aranyrózsa díszíti, imára kulcsolódó kezében rózsafüzért tart. − Szóval látomásod volt? − Nem. Ez nem volt látomás. Ez jelenés. − Nocsak, utolért a megvilágosodás? − Azt hiszem, igen. – Jerma csöndesen sírni kezd. – Azt hiszem, megkeresztelkedem. − Nem kereszteltek meg a szüleid? − Nem! – jajdul föl Jerma. – Úgyhogy keresztszüleim sem voltak! KisAjaz türelmesen hagyja, hogy a tenyérjós nézegesse a tenyerét. Judith megrázkódik, feltekint, és hogy befejeződik Jerma története, mármint az, amit a
