Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 3. szám - Géczi János: 57.
21 Géczi János 57. A reggelt ugyanolyannak találja, mint valamennyi reggelt. Felébred, végzi a teendőit, amelyek a reggelhez tartoznak, összepakolja magát, és indul a munkába. Régóta nincs szüksége arra, hogy dolgozzon, pontosabban arra, hogy önmaga eltartására, lakása fenntartására a jóslással keressen pénzt, részben, mert nagy igényei nincsenek, részben, mert a pénz, mintha csak fialná valami vagy valaki, szaporodik. Mindennek ellenére, a hétvégektől eltekintve, reggel nyolckor elindul a munkába, kinyitja a hol üzletnek, hogy segélyezési irodának tekintett, vendégei szerint azonban obskurus kócerájnak látott lyukat, mindannyiszor megállapítja, hogy a kellékei a helyükön állnak, az asztalát a vastag szőnyeggel letakartan találja (alatta hevernek a cipői és kényelmes papucsai), a kristálygömbjét nem lepte be a por, a karosszéke melletti szekrénykén keze ügyében hever az olvasószemüvegeinek egyike. A bejárat fölött oldalra futó fényírás vezérlését leállítja, és bekapcsolja a táblát, amelyen ettől a pillanattól kezdve csak az olvasható: Tenyérjóslás. A vendégeket az utóbbi időben előre egyeztetett időpontban fogadja, ha pedig véletlenül új páciense esne be, arra kéri, hogy várakozzon kint vagy a szemközti kávéházban, vagy ha nincs ideje várakozni, esetleg sürgős neki, fáradjon át egy másik tenyérjóshoz. Vagy a sarkon tébláboló cigányasszonyhoz. Ez a reggel sem tartozik a szokásosak közé. Letelepedik a székébe, és miután a szokásos nyögéshangokat kibocsátja a torkán, nehogy rekedt legyen, olyasmire figyel fel, amit váratlan, mi több, előre láthatatlan eseménynek minősít. Hallja, hogy valaki lapáttal veri a vizet. Biztos abban, hogy nem téved. Fából készített csónak áll a part közelében, ott, ahol nem fodrozódnak a hullámok. A hullámok csak ott fodrozódnak, ahol megemelkedik a tenger alja. A csónak tulajdonosa, vagy a bérlője, vagy az eltulajdonítója csapdossa a fehér – bizonyos, hogy fehér – evezőlapáttal a vizet. Az evező lapátszerű, kiszélesedő vége ad ilyen fájdalmas hangot, amikor az ingó, méltósággal emelkedő és süllyedő, de felületén borzolatlan vízre rácsapódik. Valaki kétségbeesetten üti-vágja a tengert. Judith óvatos. Figyeli az eseményt, amelyből nem több, mint néhány hang azonosítható. Az evező okozta csapódásokhoz a csónak oldalához gördülő, a vízre verődő lapát által elindított apró hullámok zaja társul, egyfajta ritmikus locsogás, ha a lapát nem a teljes felületével ütődik a vízre, akkor aritmikus kotyogás. Mindehhez erősödő aláfestésként társul a parti fenyőfákon zsibongó kabócák összehangolt, eszement recsegése. Az Adria hangzavara érkezik el hozzá.
