Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)

2021 / 3. szám - Vári Attila: Harmatpont-ember

14

kislányod keresztapja, a bemutató előtti feszültségnek tudta be, s még kivizsgálásra is méltatlannak találta tüneteidet. – A premier előtti stressz. Ne cigarettázz annyit, kávét sem kellene literszámra innod – mondta neked, a teljesen egészségesnek tartott barátjának.

Az első műtét után azt hitted, hogy megvakultál, s csak napokkal szemed világának visszatérése, a fellépő kettős látás kínjai múltán jöttél rá arra, hogy látni látsz, de nem tudsz beszélni, hogy csak ugatásra hasonlító, tagolatlan hangokat hallatsz, ha megszólalsz. Ekkor kezdődött hónapokig tartó vándorlásod a nagyvilágban, amire ráment a házasságod, fővárosi villalakásod, vadásztanyád, hogy aztán szülővárosodban, szüleid lakótelepi lakásában, hajdani szobádban éld további napjaid hiábavalóságát.

Gyűlölködő lettél, olthatatlan bosszúszomjat éreztél minden vélt vagy valós sérelem miatt, s napjaid tehetetlenségének pókhálójában vergődve már nem érdekeltek a könyvek sem. Munkád végeztével, ahogy hazaértél, bekapcsoltad a tévét, mindig ugyanazt a dokumentumfilm-csatornát nézted, bele-belealudva. A gömb vetületei úgy sokszorozták a tévéképernyőt, mintha a világ összes tévécsatornája villogna a belsejében. Álmaidba menekültél, de inkább a varázsgömb másik világában éltél, megfutamodva szorongásos álmaid elől. De néha szerencséd volt. Olyan valós képek elevenedtek meg szunyókálásaid alatt, hogy érezted a látványt kísérő illatokat is. Nemcsak a színpad volt ezeknek a múltba néző szendergéseknek a visszatérő helyszíne, hanem egyre gyakrabban az erdei vadásztanyád. Gombaszag terjengett az erdő nyári ködében. Nem csak úgy általában gomba, mert érezted a lila pereszke, a vargánya, a rókagomba illatát, a puskád égett lőporszagát elnyomó, a tűzrakó parazsára csöpögő szalonna zsírjának füstjét is. Ilyenkor, minden alkalommal tisztán hallottad, hogy énekelsz, s az a dallam aztán nem hagyott nyugton, mintha életed refrénje lenne, az egész napodra rátelepedve olyan ismétlődően kiűzhetetlen volt, mint oszlásnak induló állattetemekből a férgek. „Nem szoktam, nem szoktam kalitkába hálni, / Csak szoktam, csak szoktam zöld erdőbe járni, / Zöld erdőbe járni, fenyő magot enni, / Fenyő magot enni, gyöngyharmatot inni.”

Igen, a gyöngyharmat. És a harmatpont.

Harmatponton vadászó ember lettél, ahogy gondolataidban magadat elnevezted, s ahogy az időnként fölpislákoló öngúny perceiben meghatároztad belső száműzetéssé szigorodó, fagyossá dermedő világodat. Úgy érezted, hogy te magad vagy a környező világodat könnyel áztató harmatpont.

Még mielőtt kiléptél volna a tömbház bejárati ajtaján, már a lakásotokban láthattad a harmatos csillogást, az elfojtott zokogás maradékát anyád szemében, aki minden hajnalban a gáztűzhely előtt várt, hogy reggelit készítsen neked, s akinél rendszeresen olyankor tört el a mécses, amikor csak fejbólintással, fejrázással válaszoltál neki. – Kávét sem kérsz? – szipogta, hogy aztán tiltakozó mozdulataid miatt zsebkendőjébe temetve arcát, egész testével zokogni kezdjen.

Gyakran gondoltál arra, hogy az ország vezető színházkritikusa, az abban az évadban eljátszott három főszerepedet méltatva, úgy jellemzett a rólad szóló, tanulmánynak is beillő írásában, hogy te vagy a könnyek varázslója.