Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 3. szám - Vári Attila: Harmatpont-ember
13 Nem válaszoltál. Akkor már csak a gömbbel folytattál valamiféle párbeszédet. Valaha egy hasonló méretű hegyikristály-gömb mágikus hatásának voltál szemtanúja. Talán ötéves lehettél, nagyszüleid magukkal vittek a Mária-napi búcsúba, s láthattad azt, ahogy sátra előtt, mert a kerekes székes beteg nem fért be a ponyva nyílásán, magasba emeli a gömböt, mint valami szentséget, aztán a rokkant fejéhez érinti a csillagos-holdas mintájú ruhában pompázó varázsló az általa „villámok szférája” néven hirdetett tárgyat. Szikrázni kezdett, valóságos törpevillámokkal bombázta a szerencsétlen ember homlokát. A félig kopasz nyomorék ember maradék hajszálai az égre meredtek, kékesnek tűntek, olyannak, mintha foszforeszkáltak volna a déli napsütésben. – Hoc est corpus meus – ismételgette a formulát, kiegészítve az „ez az én testem” értelmű, Jézusnak tulajdonított latin mondást saját varázsigével, ami valahogy úgy hangzott a szájából: „Hoc est corpus meus, hókusz pókusz, harminc év benne tanyázás után távozz belőle Sátán, Hoc est corpus meus, hókusz pókusz apage Satanas.” És megtörtént a csoda. A rokkant, a sokadszorra is elkántált varázsigék hatására fölemelkedett, lábra állt, s az ámuldozó, ujjongó tömeg utat nyitott neki, hogy harminc év nyomorúság után megtehesse első lépéseit. Fejfájósok, szembajosok, kacskakezűek tolongtak a varázsló sátra előtt, várva a bejutásra, hogy velük is csodát műveljen a mágus, s te, sok-sok évvel később, reményt vesztetten, amikor már semmi sem segített rajtad, emlékeidből előhívva azt a jelenetet, vásárról vásárra járva kerested, mert hitted is, hogy létezhet az a kristálygömbbe zárt gyógyító villám. Kilátástalanságba süppedve, a teljes gyógyulással hitegető kórházi kezelések hiábavalóságának tudatosodása miatt, a szemfényvesztők, a kézrátevéssel energiázó szélhámosok eséllyel kecsegtető szertartásai után, még mindig hittél a csodában, abban, hogy mindenek dacára egészséges leszel, és ismét színpadra állhatsz. De a csalók után még jött az ezotériában reménykedés, a tantrikus jóga, a gyógykövek. Aztán megszégyenítésed, az emeleti ablakból rád öntött szenny után a kártyajós, boszorkány külsejű banya ócskapiaci sátrában megláttad ezt a gömböt. Derékba tört pályádnak ezt az utolsó színpadi kellékét. És ismét reménykedni kezdtél. A reménytelenek vakbuzgó hitével bizakodtál, hogy veled megtörténhet a csoda. Előadás közben ájultál el s estél rongybabaként a földre. A nézők azt hitték, hogy ez a zuhanással kezdődő belépőd is része a darabnak, tapsolni kezdtek, s csak akkor csendesedett el a terem, amikor felfogták azt a rémületet, ami kiült a többi szereplő arcára, s amikor minden irányból civilek, jelmezesek rohantak be a színpadra. A mentősök azt hitték, hogy szélütés ért, de már a sürgősségin kiderült, hogy korábbi rosszulléteidet, indokolatlan vérnyomás-ingadozásodat áttétes agydaganat okozta. Ünnepelt színész voltál, s amikor az időnként fellépő látászavaraid, zsibbadásaid, hangképzési nehézségeid miatt orvoshoz fordultál, az egyik belgyógyász professzor, gyermekkori barátod, képzelt betegnek hitt. A másik, a szívsebész,
