Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)

2021 / 3. szám - Vári Attila: Harmatpont-ember

12

Ha szendergésre szűkülő pilláid szűrőjén átszivárog a gömbbe zárt hasábok, az optikai prizmák szivárványán át színészpályád fényképeinek látványa, olykor utolsó nagysikerű alakításod, Shakespeare Jagójának szerepében látod önmagad, de leginkább mégis első igazi alakításodat sorolod mindenek elé. Götz von Berlichingen leszel Sartre Az Ördög és a Jóisten című drámájában.

Ez a szerep azért is foglalkoztat mostanában, mert eddigi életed összegzését végezve, jóra, rosszra osztva tetteidet és viszonyulásaidat, egyre biztosabban tudod, hogy nincs és nem is lehet számodra érzékelhető határmezsgye a jó és a rossz között, hogy e két fogalom viszonylagos, s hogy az önámítás és önigazolás olykor egymásba oldja vagy éppen értelmetlenné teszi őket.

Lényegében, jelened és múltad is abban a gömbben él.

A való világ úgy ment el melletted az első műtéted utáni öt esztendőben, mint egy késő éjszakai, utasokat már nem szállító, kocsiszínbe tartó villamos. A varázsgömbnek a világot sok-sok térre bontó valósága miatt eszedbe jut Jaroslav Hasek Svejkjének egyik szereplője, aki rájön arra, hogy a Földön belül van egy másik Föld, de az sokkal nagyobb. Amit néha beleálmodtál kontinenshiányos, egyenlítő nélküli üvegbolygódba, pontosan ilyen volt. Sokkal nagyobb, mint a valóság. De hát ez már nem a kristálygömb hibája volt.

Néhány alkalommal játszottál a felnőtt válogatottban, de igazi szenvedélyed a színjátszó csoport volt. A Falka Színház, ahogy magatokat neveztétek. Szinte valódi profik voltatok. A szakszervezetek művelődési házában igazi nagy színpadon próbáltatok, s az előadásokba beszálltak a városi színház fiatal színészei is. Félig műkedvelő, félig hivatásos volt a társulat, s néhány igazi tehetséget mutató szereped, érett megoldást sugárzó játékod miatt kamasz főszereplős darabot keresett számodra a városi nagyszínház híres rendezője. Abban az évadban minden héten náluk játszottál. Sikered volt, s a nálad sokkal idősebb, harmincas éveiben járó színésznő, szerep szerinti anyád, azt mondta, hogy választanod kellene. – Tudod, bogaram, itt lenne az ideje, hogy válassz. Harmincévesen már nem leszel felívelő karrierrel kecsegtető játékos, talán már csak az öregfiúk sörmeccsein léphetsz pályára. De színészként éppen akkor leszel abban a korban, amikor eljátszhatod a drámairodalom szinte minden nagy férfiszerepét.

És döntöttél. A színház, a társulatok semmivel össze nem hasonlítható hangulata, a reflektorfény lett a győztes. Boldoggá tett a csapatban repülés, a külvilággal szembeni falkaszellem, a halhatatlanságot adó deszkák fölötti szárnyalás.

A betegséged következménye, némaságod, ezért több számodra, mint egyszerű tragédia. Lassan egyedül maradtál, mert írni nem szerettél soha, örök szóbelizőnek tartván magadat, s a megválaszolatlan levelek íróit már telefonon sem hívhattad vissza, mint azt régebben tetted, s a barátságok lassanként kihunytak. Az utolsó levelet gyermekkori barátod, a jogász professzor, a fővárosi egyetem jogtörténettanára írta.

„...és még csak annyit, hogy a társadalomban vannak működő, cselekvő elemek, úgynevezett funkcionális elemek, amelyeket a szakmámban entitásnak nevezünk. Lehet ez akár egy terv, akár egy barátság. Ergo, ami nem funkcionál, az számomra nem entitás. Nem zavarlak többé.”