Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 3. szám - Vári Attila: Harmatpont-ember
9 valamiféle hang, ami kijött belőled, s amit talán ugatásnak véltek emberek és kutyák. Lett munkád. Eleinte nem volt semmi baj, egyhangúan teltek a hajnalok. A kapuknál, bejáratoknál ugattál egy rövidet, s a hajnali csöndben általában válaszoltak is bentről. És már harmadik éve ugyanaz a menetrended. Januárban kezdtél, s a téli és tavaszi napok eseménytelensége után aztán az első év egyik kánikulai hajnalán megkaptad munkád jutalmát. Az új lakóparkot jártad, s valamelyik ablakból megbüdösödött, moslékszerű ételmaradékkal, ürülékkel töltött műanyag zacskót dobtak rád. Testedet, fejedet, pólódat, vászonnadrágodat, de még a cipődet is ujjnyi vastag mocsok terítette be, s nem mehettél haza. Nem akartad, hogy szüleid is lássák megaláztatásodat. Átúsztad a folyót, s a nádasban, úgy, ahogy lehetett, kimostad a holmidat, addig ráztad a vizes ruhákat, ameddig szinte meg is száradtak, s a nedvességet a napos hőségre bízva, néhány óra múlva, a gyaloghídon át, visszajutottál a város szélére, az ócskapiachoz. Ott nem keltett feltűnést gyanúsan piszokfoltos gyűrött ruhád, hajléktalan megjelenésed. Lehajtott fejjel iparkodtál át a tömegen, s egy sátorból különös fényjátékot láttál kiszüremleni. Megláttad a varázsgömböt, gyermekkori kísérteties, soha el nem felejtett emléked tárgyát, talán mását, amitől titokban gyógyulásodat remélted, s meg is szerezted. A munkát nem hagyhattad abba, de a kristálygömb megváltoztatta az életedet. Legalábbis színt hozott hiányoktól fájdalmas, miértekkel telített napjaidba. Hajnalban végigjárod az aznapra kijelölt házakat, s dolgod végeztével visszasüppedsz a semmibe. A némaság börtönének magánzárkájában élsz, egyforma változatlansággal telnek a napjaid. Valamilyen, a konokságodban gyökerező düh miatt nem akartad megtanulni a jelbeszédet, mintha arra számítottál volna, hogy nem lehet igaz, hogy örökre néma maradj. És nemcsak remélted, de sokáig hitted is, hogy majd egyszer, a nem is olyan távoli jövőben ismét színpadra állhatsz, mert biztosan visszanyered majd a beszédképességedet. Hitted, hogy megtörténhet a csoda. Az a csoda, amit a varázsgömbtől vártál. Mára végeztél a bejárással. Kiugattad magadat. A lakótelep legmagasabb házának minden emeletén, a szintenkénti tíz lakás összes ajtaja előtt hallattad azt a csaholó kutyára nem, inkább krákogásra hasonlító ugatást, ami a munkád. Azt, amiért a városi adóhivatal megfizet. Ugatsz, bár nem ez lenne a pontos megnevezése annak a horkoláshoz hasonlító hangnak, amilyent talán csak a belterjes túltenyésztés miatt elkorcsosult francia bulldogok hallathatnak. Tizenkét emelet, szintenként tíz ajtó. Ma százhúsz alkalommal erőlködtél ki magadból valami ugatásfélét, hogy az ajtó belső oldala felől választ kaphass. Ölebek kaffogásait, nagytestű kutyák morgással kísért, dühös területvédő csaholását hallgattad, hogy aztán egy keresztjellel beikszelhesd táblázatodban az
