Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 2. szám - Bánki Éva: Vidékek, világok, bálványok (Mohai V. Lajos: Szabadon és kötelezően)
126 Annyi meghatározó Kosztolányi-tanulmány1 után eljött annak is az ideje, hogy Mohai új szempontokat találjon az egész „Nyugat-korszak” értelmezéséhez. Igencsak feltűnő, hogy a botrányoktól sem mentes, az egész irodalmi életet izgalomban tartó Kosztolányi-Ady-viszonynál (háborúnál) Mohai V. Lajos mennyivel meghatározóbbnak tartja a Nyugat – és egyáltalán a két világháború közötti magyar irodalom – szempontjából a Babits-Kosztolányi-ellentétet. A hagyományos irodalomtörténet-írással szembeforduló, karakteres hangsúlyváltás ez. Leveleiben a fiatal Kosztolányi Babitsot nemzedéke egyik legígéretesebb tehetségének és egyben a világ egyik „legérdekesebb emberének” tartotta2 . De mintha az Esti Kornélt később oly szívtelenül ledorongoló Babits (a Mohai által oly szépen elemzett „halotti beszédét”, az 1936-os rádiós nekrológját kivéve) nem viszonozta volna ezt a feltétlen csodálatot. Később barátságuk ellanyhult. Az Ady-vitában – bár ifjan Babits sem értékelte sokra Ady költészetét – nem állt Kosztolányi mellé. De sok minden más összeköthette és elválaszthatta az ifjúkori harcostársakat. A csatározásoknál nyilván sokkal érdekesebb az esztétikájuk, világirodalmi tájékozódásuk3 különbsége. Mohai egyik kedves kategóriája, a vidékiség remekül vizsgálható lenne mindkét nyugatosnál, hiszen prózaíróként Babits is a „vidék” írója maradt – ezek a hasonló motívumok pedig könnyen felfedhetik a prózapoétikák különbségeit is. Az Aranysárkány majálisa, a regény híres nyitójelenete (ennek elemzését végzi el Mohai a Majális a városerdőn című fejezetben) mintha rímelne egy másik kisvárosi majálisra, az Aranysárkánynál jóval korábbi Gólyakalifa nyitójelenetére. A mozi iránt annyira vonzódó Babits popkultúra iránti nagyobb nyitottsága már itt is megjelenik: egy Verne-utalás készíti elő Tábory Elemér másik világba való rendszeres kiruccanásait. A realizmuson nevelkedett olvasó persze „fejlettebbnek” érezheti a Kosztolányiregény-narrációját: az Aranysárkány majálisán sokkal több nézőpont kapcsolódik egybe, a tanár- és diák-figurák jóval egyénítettebbek, és Kosztolányi mintha Babitsnál ügyesebben bontaná ki a címben rejlő metaforikus lehetőségeket is. Ámde az én-elbeszélésen (és persze a romantikus prózahagyományon) alapuló Babitspróza nem kevéssé szuggesztív: itt a világ, a főhőst körülvevő kisvárosi milieu oly fojtogatóan tökéletes, hogy mindenféle pisztolylövés nélkül is érezzük, hogy okvetlenül valami szörnyűségnek kell történni. Kosztolányi és Babits egészen másféle prózahagyományt mozgósít (különös ez két ennyire hasonló hátterű és műveltségű szerzőnél), de a Gólyakalifa alapján mégcsak azt sem jelenthetjük ki, 1 A szerző talán legfontosabb három Kosztolányi-publikációja: A vidéki élet kulisszái. (Egy tematikus szál Kosztolányi korai költészetében), Orpheus, 20, 1997. 131–136., „ Minden különckö désben van valami vidékiesség”. Kosztolányi vidékszemléletéhez. Kortárs, 60, 2016., 116–119., Az önámító költő és a rossz világa. (Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő). Studia Litteraria. 2018 1–2. 2 Kosztolányi 1906. június 24-én kelt levelére Bodrogi Csongor hívta fel a figyelmemet: „A Földön egy ember volt, ki szemembe mindenkor érdekes volt, s sohasem untatott – még az ásítása sem –: és ez ember – bocsásson meg – Ön volt.” (Kosztolányi Dezső: Levelek – Naplók. Budapest, 1996. Osiris Kiadó.) 3 Ez utóbbiról azért nagyon sok munka megjelent. Pl.: Szegedy-Maszák Mihály: A nyugat és a világirodalom – In: Alföld 50. évf. 5. sz. (1999. május) 54–69., Uő: Megértés, fordítás, kánon. Kalligram. Pozsony. 2008.
