Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 2. szám - Bánki Éva: Vidékek, világok, bálványok (Mohai V. Lajos: Szabadon és kötelezően)
127 hogy a fiatal Babits konzervatívabb szerző lett volna. Mi indokolhatja hát a két író prózavilágának és természetesen későbbi pályafutásának oly markáns különbözőségét? Mohai V. Lajos magas labdákat dob fel, és mi sem idegenebb tőle, hogy azokat valami szentenciózus közhellyel le- vagy agyoncsapja, hogy a lehetséges válaszokat rögtön a szánkba rágja. De térjünk csak vissza a nyitó kérdésünkhöz! Miért nem olvasható Kosztolányiszemüvegen át a fiatal irodalom? Véget ért volna a nagy Kosztolányi-varázslat? A magyar irodalom meghatározó „Kosztolányi-korszaka”? A kortárs magyar próza több képviselője „letévedt” volna a babitsi útra? A popkulturális műfajok felé nyitottabb (Babits, mint tudjuk, nemcsak horrort, hanem sci-fit is írt), Kosztolányinál kiegyensúlyozatlanabb (a Halálfiai nyilvánvalóan nem mérhető a Pacsirta vagy az Aranysárkány joggal dicsért tökéletességéhez), a romantikus hagyományhoz is bátrabban nyúló babitsi irány – meglehet – jobb kiindulópontul szolgálna a kortárs próza megértéséhez? Mintha épp valami ilyenféle trendváltásra engedne következtetni a Szabadon és kötelezően igen gondosan szerkesztett Kosztolányi-ciklusa. Mohai először átte kinti Kosztolányi magyar klasszikusokhoz való viszonyát, aztán kapunk egy-egy nagyszerű elemzést a Kosztolányi-próza csúcspontjainak tekinthető prózai remekekről, a Pacsirtáról és Aranysárkányról, majd a „túlélő”, Babits „halotti beszédét” olvashatjuk, aki csodálatos esszéjében „eltemeti” Kosztolányit. Az egész blokk egy Kosztolányi nemzetfelfogását („európai magyar”, „nyelvünkben élünk”) taglaló, Magyarnak lenni címe esszével zárul. Ma Kosztolányi nemzetfelfogása a „műveltek számára” amolyan közös nevező vagy útjelző. „Amikor nem vagyunk jó európaiak, akkor éppen nem vagyunk jó (Jól) magyarok”, mondta Kosztolányit visszhangozva Esterházy Péter a frankfurti könyv vásáron. Kosztolányi, mint az irodalmi modernizációt mindmáig irigyelt eredmény nyel megvalósító Nyugat első nemzedékének tagja büszkén hirdette, hogy „csak annyiban érték a munkánk, amennyiben a világ versenyében is érték”. De ez az európaiság leginkább irodalmi lényegű volt, ráadásul a világirodalom (vagyis amit a nyugatosok „világirodalomnak” neveztek) a húszas-harmincas években még nem tűnt olyan nehezen definiálhatónak, mint manapság. Ma persze Európáról és „nyugat ról” leginkább eszmei és politikai, nem pedig esztétikai kiindulópontból beszélünk – miközben egyáltalán nem világos, melyik Európához is kéne hűnek lennünk? A görög-római hagyomány latin nyelvű kereszténység, a felvilágosodás vagy az Európai Unió (meglehetősen bürokratizált, szinte már bizáncias) Európájához? Ráadásul Kosztolányi nemzetfogalma is többször változott az ifjúkori radikális liberalizmuson, a Trianon keltette meghasonláson át a ma széleskörűen elterjedt „európai, mert magyar” eszméjének kidolgozásáig. Az álláspontja ugyan változott – de ő maga szenvedélyesen önazonos maradt. Az Örmény szigetről írott, az 1916-os Tinta című válogatásban megjelent esszéjében Kosztolányi még »bús csiricsárénak« tekinti a kis népek kulturális útkeresését. Minek »különcködni«, (»örménykedni «), ha ott vannak a nagy kultúrák, melyekben boldogan feloldódhatunk...? Kosztolányi az örményekről ír – de a magyarokról beszél, az esszé utolsó szava is a „magyar”. Trianon persze gyökeresen megváltoztatja Kosztolányi kis népekhez és a saját kultúráról való viszonyát. De ezek nélkül a meghasonlások, kitérők, útkeresések nélkül vajon hitelesnek éreznénk-e Kosztolányi nemzetfogalmát?
