Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 2. szám - Seres Lili Hanna: A „melós író”, a „vesztesek krónikása”, az „iskolázatlan tökéletesség” (Tar Sándor-olvasatok és -félreolvasatok)
118 hiteles nyelvét találta meg”;41 Bengi László a megszólalásra való képtelenség helyett az ezzel rokon jelenséget, a szereplők közti valódi beszélgetés, így pedig az odafigyelés hiányára, az elidegenedettségre, magányra teszi a hangsúlyt;42 Kálai Sándor megfogalmazá sában Tar „lejegy[zi] egy alapvetően szóbeli kultúra hangjait”, vagyis esztétikai közvetítés által ajánlja fel megértésre;43 Lengyel Imre Zsolt pedig rámutat, hogy „beszédképtelenség helyett egymással összeegyeztethetetlen, önigazoló beszédek sokaságáról” van szó a Tarszövegekben.44 Erre utal Alexa Károly is, amikor a beszéltetés jelenségét érintve két pél dával megmutatja, mennyire különböző tudatok jelennek meg a különböző novellákban.45 Végül pedig a nyelvi kiszolgáltatottság hangsúlya jelent pontos megközelítést: Keresztury Tibor szerint Tar a szereplők elesettségét nyelvi kiszolgáltatottságként értelmezi, így szövegeinek legfontosabb hozadéka formai, nem tematikai.46 A szereplők belsővé teszik a kiszolgáltatottságot, írja Szilágyi Márton, megfosztatnak a nyelvtől, és ez a fajta kiszolgáltatottság az intimszféra elvesztését hozza.47 Mészáros Sándor alapmegállapítása szerint a szerző nyelvileg és egzisztenciálisan értelmezi és jeleníti meg a szegénységet, tehát nem szociologikus szempontok szerint.48 A recepcióban a verbalitás, a beszéd problematikája nemcsak az irodalom nyelvi médiuma és az Esterházy-mottó elmélete okán hangsúlyos: a kérdés előtérbe helyezését maga a Tar Sándor-i írásmód is ösztönzi, amelyet téves módon a recepció igen gyakran szintén inkább a szerző szolidaritásának megtestesüléseként,49 mint az elbeszélő pozí cióját és attitűdjét érintő prózapoétikai eszközként azonosít. A megszólalások formája Tarnál gyakran a monológ, amelyet jól szerkesztett kollokvialitás jellemez, csakúgy, mint gördülékeny dialógusait. A narrátor azonban a nem monologikus szövegekben is erőteljesen a szereplői tudatokhoz közelít, az elbeszélői hang transzparenssé válásával a szereplői beszédmódokra, cselekvésekre és/vagy tudatműködésekre kerül a hangsúly, ez az elbeszéléstechnikai módszer pedig, úgy tűnik, a referenciális tényezők ismeretében (és azok feldolgozásának hiányában) a recepció fókuszát áthelyezi az elbeszélő személyéről a szerző személyére.50 Márton László banálisnak tűnő felvetésében kifejezi az igényt 41 Horváth , i. m ., 10. 42 Bengi , i. m ., 958. 43 Kálai , A kiszolgáltatottság..., i. m ., 97 44 Lengyel , i. m ., 887. 45 „...van olyan vallomás formájú elbeszélése, amely végig kisbetűvel íródik (...) – kitűnően tükrözve az egységes, tagolatlan, de nagyon kezdetlegesen strukturált, önreflexióra képtelen tudat mozgását. Mennyire más az Egy rendes nap öntudatos és makacsul önépítő művezetőjének „»beszéltetési« formája!” (Alexa , i. m ., 114.) 46 Keresztury , Nekünk már..., i. m ., 197. 47 Szilágyi , De profundis..., i. m., 119. 48 Mészáros , i. m ., 64. 49 Például: „Tar Sándor írói munkássága annak a szolidaritásnak az egyik legékesebb példája, melyben neki magának nem sok része volt.” Deczki Sarolta, A mi országunk: Tar Sándor és szociográfia , Alföld, 2012/7,, 91. 50 A recepcióban több, a beszédmódokat rendszerező elemzéssel találkozhatunk. Kálmán C. György saját, szélsőséges szavakkal feltett kérdésére („hogyan emelje a beszélő úr a nem beszélő szolgát”, vagyis „milyen lehetőségei vannak annak, akinek a szóban szegények helyett kell beszélnie?) azt válaszolja, logikailag-etikailag lehetetlen, irodalmilag viszont nem az. Meglátása szerint Tar se nem naturalista, aki teljesen átengedné a terepet a beszélőknek, se nem romantikus, aki idealizálna, ehelyett három, Tarra jellemző formát, beszédmódot elemez: a tiszta és az „irányított”, „megdolgozott” monológot, illetve az általa legerőteljesebb verziónak gondolt formát, mely során „az elbeszélői szövegbe idézőjel nélkül szövődik bele mások beszéde, az elbeszélő mintegy átengedi magán mindazt,
