Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 2. szám - Seres Lili Hanna: A „melós író”, a „vesztesek krónikása”, az „iskolázatlan tökéletesség” (Tar Sándor-olvasatok és -félreolvasatok)
116 sága.26 Fontosnak tartom a szembenézés és a feldolgozás aktusát egy közösségben, így az irodalmi közösségben is, egy irodalmon kívüli szférával, azaz politikailag terhelt írói életrajzhoz való viszonyulás esetében még inkább, ugyanakkor az általam célul kitűzött Tar-olvasás tétje nem a portré(újra)rajzolásban áll. Szövegeinek elemzésekor a célom az lesz, hogy a szerző személyéről a fókusz az elbeszélő személyére, magára a szövegre essen, és a referencialitás kérdésköre egészen más aspektusból kerüljön górcső alá. Az életrajznak azon pontjai, amelyekről a legtöbb szó esett ez idáig (ti. Tar szociális közege és ügynök múltja), az általam javasolt megközelítésben nem termékeny, releváns szempontok. Azzal, hogy a szerző személyes élettörténetét, illetve az általa megírt szereplőkhöz és az ábrázolt világhoz való viszonyát mellőzöm az elemzésekből, nem a kilencvenes évekbeli szövegimmanens elemzést szeretném előtérbe állítani, nem a szövegen kívüli rétegek kikapcsolását megcélozni, kizárólag a referenciális szerző személyének kikapcsolását. Ez teret enged a referencialitás más aspektusú vizsgálatának, a művek prózapoétikai működésének egyik fő vizsgálati szempontjává azt téve, hogyan rakódnak, épülnek, építenek a társadalmi köztudatra. Hogy a szövegek milyen szegénység- és társadalomértelmezésekre adnak lehetőséget, tehát például valóban előírják-e azt a távolító módot, amely a recepcióban dominál. Az, hogy a recepció az életmű fókuszpontjaként megfogalmazott szociális valóságot, szegénységet külsőként tételezi, egyfajta társadalmi kétosztatúságot feltételez, amely a kritikákban nyelvi, illetve világ- és önértelmezési kétosztatúságként rajzolódik ki. Ahogyan Lengyel Imre Zsolt is rámutat, a diskurzusban tulajdonképpen Esterházy Péter frappáns, bonmot-vá vált mondatának27 közhelyesítése, kiüresítése történik: a Tar-novellák szerep lőit önreflexióra képtelen és verbálisan alacsonyabb rendű egyénekké stilizálják az irodalmárok.28 A kimondatlan, szinte egyöntetű meglátás tulajdonképpen az, hogy Tar az értel miségi olvasó többlettudására számítva teszi irodalommá szereplőinek megszólalását, 29 tehát a szereplő korlátolt tudását és nyelvi kifejezőképességét egészíti ki a felsőbbrendű tudással rendelkező író és olvasó: előbbi poétikai eszközeivel, utóbbi pedig a helyzet átlátására és érzelmi reflektálására képes belelátásával, beleolvasásával. Ezen alapállás „kényelmesíti el” olyannyira a kritikusokat, hogy minden árnyalás nélkül például a nyelv alatt kifejezéssel illessék a szereplők életvitelének és verbalitásának terét, 30 és önmaguk 26 „Az utolsó időszak, amikor a Tesco étkezdéjében köretet ebédelt szafftal, mert csak erre volt pénze... Ebből a helyzetből kellett volna továbbépíteni egy írói életművet... nem hiszem, hogy az életmű értékelésekor ezt a szempontot, az életrajzit, teljesen figyelmen kívül lehet hagyni.” (Szilágyi Zsófia, Uo .) Illetve: „Nem volna jó kizárólag irodalompoétikai szempontok szerint vizsgálni Tar élet művét, hanem igenis életet és életművet egységben kellene értelmezni, és ha valaki ezt meg tudná tenni, az Tar szelleméről elvenné a teher egy részét, és segítene a kortársaknak és a pályatársaknak, hogy szembenézzünk vele.” (Márton László, n. n., Tökéletesen..., i. m. ) 27 „Akik nem tudnak beszélni, azok helyett annak kell beszélni, aki tud.” Esterházy Péter, A te országod, Hitel, 1988/11., 25. 28 „A mód, ahogyan e mondatot használni szokták, jól összefoglalja ezen értelmezési irány alapvető jellemzőit: az írások tárgya nem mi vagyunk, hanem ők , miközben mi fenntartjuk a jogot annak meg ítéléséhez, mi számít beszédnek, s mi nem, hiányát az ő közös tulajdonságuknak tekintjük, a szövegek olvasása során pedig mindenekelőtt a helyettük beszélés és a tőlük hozzánk való közvetítés gesztusát kell értékelnünk.” Lengyel , i. m ., 879. 29 Az elbeszélővel szembeni olvasói többlettudás izgalmas elbeszéléstechnikai eszköz, jelen recepció esetében azonban az olvasó társadalmi és kulturális pozíciójából fakadó többlettudásáról van szó, amelynek alapvetésként való felületes és félrevezető, implicit elfogadása (ami a deprivált emberek akár szándékolatlan lealacsonyításával és egyneműsítésével, tehát ismét az othering, másítás gesztusával jár) a puszta narratológiai megközelítést szociális dimenzióval terheli. 30 Mészáros , i. m ., 65.
