Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 2. szám - Seres Lili Hanna: A „melós író”, a „vesztesek krónikása”, az „iskolázatlan tökéletesség” (Tar Sándor-olvasatok és -félreolvasatok)
114 tőként dolgozott,14 negyvenévesen publikálta első kötetét, 15 életét végig a társadalom egy másik rétegében töltötte, nem integrálódott a középosztálybeli, debreceni és budapesti értelmiségi közegbe,16 írásait pedig egyszerre gondolták korszerűtlennek tételezett próza poétikai eszközökkel megírtnak és működőképesnek, az általuk felállított mércét elérő, 17 sőt azt túllépő minőségű, kiemelkedő szépirodalomnak. Mindezt az egymással nehezen összeegyeztethető életrajzi és irodalmi vonást18 ráadásul a rendszerváltás végi és az azt közvetlenül követő időszakban kellett volna integrálni, amikor a szövegirodalom poétikája (amelynek része volt a veszélyesen hangzó valóság külső nyomás által nem büntetett kizárhatósága)19 és a szövegimmanens megközelítések domináltak. 20 Mindennek köszönhetően a recepcióban főszerepet kapott Tar személye, annak mind életrajzi, mind morális aspektusát túlhangsúlyozva. Ha nem is minden kritikában részletezik Tar élettörténetét, a legtöbb fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy azokról ír, akiket 14 Művezetői pozíciója ellenére is ráragadt a „munkás író” címke, amiből igen jól látszik az értelmiségi réteg felszínes homogenizáló attitűdje. A Tarhoz kötődő címkéket összegzi például Deczki Sarolta egy tanulmányának címében: Tar Sándor: író, melós, ügynök . (2000, 2017/5., 21–29.) 15 A szociális közeg mellett tehát a szerzői életkor sem illeszkedik a normatív írói karrierhez, hiszen Tar pályája nem huszonéves korában indult, úgy, amit megszokott, sőt, úgy tűnik, elvár a közeg; ezt a „megkésettséget” már-már jóvá kell tennie: „Tar Sándornál a késést a tehetség és a művészi tisztesség igyekszik feledtetni”. (Alexa Károly, Realizmus redivivus! Tar Sándor prózája , Mozgó Világ, 1981/12., 114.) 16 Nemcsak arról van szó, hogy Tar nem értelmiségi családból érkezett, hanem hogy később sem integrálódott, soha nem vált az irodalmi közeg részévé, egy másik, a társadalmi-kulturális hierarchia szerint alacsonyabb nak tételezett csoport tagja maradt, onnan írt ide irodalmat, olyan irodalmat tehát, amit ez a közeg értékel. Lásd pl.: „Tar mindig az irodalmon, (...) kívül volt, mereven elutasította, hogy mesternek tekintse bárki is.” Szilágyi Zsófia: Nem ugyanannyi , Ex Symposion, 2006/57. http://exsymposion.hu/index.php?tbid=article_page__surfer&csa=load_article&rw_code=nemugyanannyi_1371 (Utolsó megtekintése: 2019. november 12.) 17 Annyit azért érdemes megjegyezni, hogy bár könnyű lenne ezt feltételezni, de Tar „nem autodidakta, műveletlen, ösztönös író” volt, hanem olvasott, az orosz formalistákkal szimpatizáló, mechanikus gondolkodású szerző, akit „nagyon [érdekelt], hogyan áll össze egy mondat, egy történet. És ebben már nagyfokú írói tudatosság is volt.” (n. n., Gonosz történetek, i.m., Szilágyi Zsófia) 18 „Alakja (...) nem mentes az ambivalenciáktól sem; elég csak arra gondolnunk, hogy gyári dolgozóként, műszerészként mint vált valaki a század utolsó harmada irodalmának egyik releváns tényezőjévé.” Sütő 2005, 91. Kácsor Zsolt részletesen elemzi Tar többrétegű outsider-identitását – ugyanakkor ebben az érzékeny elemzésben a szélsőséges „sorsos író”-felfogását is kifejti. (Kácsor 2015, 43.) 19 Erről bővebben lásd Horváth Gyöngyi hiánypótló kötetét: Horváth Gyöngyi. 2014. Utazó elméletek: Angolszász politizáló elméletek kelet-európai kontextusban. Budapest: Balassi. 20 Vagy ahogyan Keresztury Tibor fogalmaz, a „kurrens elméleti iskolák alkalmazhatatlansága a rácsodálkozás önfeledtségét okozta”. (Keresztury 1996, 196.) (Kiemelés tőlem – S. L. H.)
