Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 2. szám - Ferencz-Fehér Dorottya: Az embertelen megragadására tett kísérlet (Széljegyzetek Lak Róbert képi világához)
65 pozícióba kerül. A véralvadás stációit, a frissen feltáruló szövetek és bensőségek spektrumát, máskor a csontok törtfehérségét megidéző harmonikus színkezelése egyszerre nyújt megrázó élményét és mutatja fel az idegenség titokzatosan otthonos tapasztalatát. A maradvány-lények felszíne alól árad a zsigerekig hatoló melankólia, ami néhol tompítja, máskor viszont teljesen fel is oldja a húsba vetettséget vizuálisan megképző pasztell árnyalatok elegyének vészjósló hatását. A kérlelhetetlen szembesítés elől nézőként nem menekülhetünk a háttérben fel sejlő enteriőr elemeihez, ahogyan nem kereshetünk nyugvópontot a perspektíva valamely szegmensében sem – nem marad más választásunk , mint megkísérelni a végtelenbe vetetett, artikulálatlan tekintet megragadását. A folytonos építés és rombolás dialektikájában megképződő, egyszerre emberen inneni és túli minőségek panoptikumának alapvonása, hogy megszű nik benne az idő és a tér referencialitása, egyedül az antropomorphé különféle transzformációinak mintázatai nyújthatnak valamiféle tájékozódási pontot. Egyet kell értenem Sirbik Attilával, aki szerint „van valami zaklatott folytonosság abban, ahogyan Lak állandóan visszatér ugyanoda és kezdi elölről, számos képe mintha ugyanaz lenne, egyfajta mantraszerű ismételgetés a benső kiürítésének tudatos formájaként.”2 Lak alakjai egy állandó átmenetiség szülöttei és foglyai is, melyben a kevés bizonyosságok egyike az antropológiai értelemben vett teljesség erodálódása, amely olyan visszafordíthatatlan, de mindenképpen bizonytalan kimenetelű folyamatnak a része, amely talán magát a pusztulást előlegezi meg. Ezen a ponton érdemes rámutatni a különféle irányokba burjánzó poszthumán diskurzusokkal való az összefüggésre, melyek a humanizmus „szuverén, koherens és autonóm emberképének a decentrálás[ára]” 3 adott 21. századi válaszként születtek meg, s közös vonásuk, hogy leszámolnak az antropocentrikus világképpel, az ember kitüntetett pozíciójával, ugyanakkor elismerik azokat a létezőket, akiket a humanizáció során elnyomtak. Ebben az értelemben Lak Róbert nonhumán panoptikumát szemlélve a rendszerbe foglalhatóságnak ellenálló, a végtelen ségig fokozható transzformá ciók csábításának engedő, a befejezettség eldönthetetlenségére berendezkedett, körülhatárolhatatlan, emberen túli alakokkal állunk szemben. Figurái önmagu kat bekebelezve, önnön amorf húsukba beleolvadva merednek ránk már-már elenyésző tekintetük mélyéről, kifejezéstelenségre ítélt, befelé forduló pillantásuk az érzékelés radikálisan kiterjesztett, non-humán dimenziói felé mutat, amelynek a válogatásban megjelenő reprezentatív példája az Önarckép – hommáge á Frank Auerbach című, 2017 és 2019 között létrejött alkotás (valamint az ehhez sorozat szerűen társítható Elfeledett II. , 2019–2020 című objekt és Az olvadó , 2020 című fest mény), amely egyidejűleg lép diskurzusba az előképpel, utal ezáltal a test művészi ábrázolása válságának 20. századi hagyományára, és számol le a művész szerepének hagyományos önreprezentációjával. Első ránézésre mégsem lehetünk meggyőződve arról, hogy a benső kiürítése, az antropocentrizmus maradéktalan 2 Sirbik Attila: A test mint bizonyosság . Link: http://www.hungariancontemporary.hu/a-test-mintbizonyossag/ 3 Horváth Márk–Lovász Ádám–Nemes Z. Márió: A poszthumanizmus változatai. Ember, embertelen és ember utáni. Prae Kiadó, 2019, 8.
