Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 2. szám - Orosz István: Emlékek apámról IV.
47 a sorok. Kiforrott, kész és jó költő írja – de nem magával ragadó „nagy” költészet, amit művel. Azt tartotta igazi versnek, amely mögött fölfedezhető az élmény, amelyből kisarjadt. Nemes Nagy Ágnesnek felróttam a távolságot az élmény meg a mű között, azt, hogy kettős világa nem a való világ meg a költői, hanem egy eleve költőiként átélt világ meg ennek képekkel való megjelenítése. Azt hiszem, megállapításként ezt akár el is lehet fogadni, hibáztatásként azonban semmiképpen. Nyilván huszonhat, többnyire rövid vers alapján nehéz előre látni, hova emelkedik majd a pálya, még ha A szomj és A szabadsághoz című versek már ott voltak is az első huszonhat között. Ha védeni nem is akarom az ifjú kritikust, legalábbis nem jobban, mint amennyire fiúi elfogultságom kötelez, azt azért megemlítem, hogy a tapasztalt műítészeknek sem sikerül mindig fölismerniük a zsenialitást. A Válasz nak ugyanebben a számában, ráadásul pont a Nemes Nagy recenziót megelőző lapokon Csontváry Kosztka Tivadarral foglalkoznak. A szerző nem más, mint a korszak legtekintélyesebb művésze, a festőguru, Bernáth Aurél (egy év múlva fogja megkapni első Kossuth-díját). „Soha szánalmasabb favágást festésben” – írja – „egy dilettáns szól hozzánk, annak minden ügyefogyottságával”. Pedig Bernáth nem egy szegmens, hanem a teljes életmű ismeretében ítélkezhetett. Nemes Nagy a kritika ellenére, talán épp azzal dacolva, a század egyik legnagyobb költője lett, s hogy az lett, azt apám hamar belátta. Fölütöm A lovak és az angyalok című kötetet, benne az ajánlást: „Orosz Lászlónak, régi bűnök után, de immár barátsággal, és közösen az irodalomért. 1971. június 2-án, Nemes Nagy Ágnes” Emlékszem, amikor Körzővel rajzolt víz című verseskönyvemet lapozta, apám rábökött néhány sorra. Ezt Nemes Nagy is írhatta volna: „...épül, pusztul, fölépül újra / hold-ütött mohos arca mása / a boldog Botanikának”. Egyszer találkoztam vele, ’86 könyvhetén. Olvastam, dedikálni fog egy kis belvárosi könyvesboltban, odamentem. Ugye mi ismerjük egymást, kérdezte. Én ismerem az ön verseit, feleltem ügyetlenül. Azt hiszem szívesen beszélgetett volna tovább, hisz nem volt a boltban más látogató. Valamikor a kilencvenes évek elején én vittem haza Szigligetről Óbudára Lengyel Balázsékat az autójukkal. (Nehéz megérteni: volt autójuk, de nem tudtak vezetni.) Talán nem volt illő, hogy az új feleség előtt Nemes Nagy Ágnesről beszéltessem Balázst, mégsem bírtam megállni. Több collegistával együtt kezdtek számon tartani a Válasz fiataljai közt, megismerkedtem Sarkadival, Pilinszkyvel, Márkus Pistával, néhány éve Hubay Miklóssal emlékeztünk Nyúl utcai találkozásainkra. Budapest, II. kerület, Nyúl utca 14. A tágas villát a jelképpé vált verandával és a nagy kerttel Molnár Ferenc házassági ajándékként adta lányának, Mártának és férjének, Sárközi Györgynek. „A magyar irodalomért minden földi javát feláldozó Sárközi Márta...”, kezdi róla szóló emlékkönyvét Széchenyi Ágnes. (A „Spenót” viszont nemes egyszerűséggel leügyvezetőzi.) A minden javak közé a villát is oda kellett érteni, árából a Válasz nyomda számláit és honoráriumait törlesztette, amíg tudta. „A folyóirat 1947-es újraindulásakor még a Nyúl utcában lakott „a fánk ujjú asszony”, Kormos István verse szólítja így – SM SM SM SM – és a lap szerzőit nemcsak szellemi táplálékkal, hanem bőséges uzsonnával is ellátta. A kopogó szemű szerzők jó része a Collegium felől érkezett. Major Jenő, Fazekas László, Gyapay Gábor, Ruttkay Kálmán... kezdi sorolni apám az Ahol a maximum... szerkesztőinek a „válaszista” kollégistákat, majd hozzáteszi, a folyóirat tör ténete a Sárközi Mártáról szóló könyvből is összeáll. A Menedékház ra gondolt, amelyben önálló fejezet Sárközi Márta visszaemlékezése, voltaképp egy Illyésnek írt levél. Soha ragyogóbb levelet! A szívet tépő tragédia a legédesebb humorral festve. Honnan is ismerős ez a végleteket oly könnyeden összefésülő, szókimondó stílus? Ja persze, Molnár Ferenc! De nem csak írásban volt briliáns, élőszóban is. A hatvanas években, a Balatonszepezd fölötti erdőkben alkalmi gombász-brigádját kalauzolva, a csapathoz társult gyerekeket (köztük engem) is megnevettette. Apropó gombák, néhány hete Lukin Ági a nyaralójuk
