Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 1. szám - Acsai Roland: A múlttaurusz (dráma)
16 F: Hol, a lakásban? Azt akarod kiabálni, hogy „segítség, eltévedtünk a nappalinkban”? Különben sem tudnának segíteni. Esetleg a hangunkat hallanák, vagy azt sem, és ha belépnének a lakásunkba, üresen fogadná őket. N: Ez elég hátborzongató. Akkor most Nyíregyházán vagyunk. F: Pár száz kilométerre Budapesttől, és harminc évnyire. N: Talán csak huszonöt. Ne öregíts, légy szíves! F: Mennyi liszt van nálatok, és mennyi vécépapír! Már akkor is a járványra készültetek? N: Sötétedni kezd odakint. Vedd elő a telefont! Azzal kell világítanunk! (innen kezdve a telefonnal világítanak, a színpadon félhomály) N: Neked ismerős valahonnan ez a lakás? Itt nem laktál, ugye? Akkor meg hogy kerülünk ide? F: Nem laktam, de elég sok időt eltöltöttem itt. Iskola után mindig ide jöttem. N: Nézd, egy nyúl! F: Gyere ide! (felveszi a nyulat és simogatni kezdi) N: Azon a fotón te vagy gyerekkorodban a nővéreddel, ugye? (egy falon lévő fotóra mutat) F: Igen, egy fekete-fehér fotó, amit kiszíneztek. Akkoriban még így csináltak színes fotókat. Ez a nagymamám lakása. Réka dédmamájáé. Dédmama: (elég egy hang, színészt nem igényel, úgyis szellemszerű, legjobb lenne, ha egy fénysugár jelképezné, a hangja pedig felvételről mehet, nem kell jelen lenni egy szereplőnek): Hát ti meg kik vagytok, mit kerestek itt? F: Mi vagyunk, nagymama. Az unokája, meg a felesége. (a feleségéhez fordul, és suttog neki) Hall bennünket. A nagymamám időskorára megvakult, de úgy lát szik, talán éppen ezért kifejlődött valamiféle „lelki füle”, amivel hall bennünket, nem úgy, mint a fiatalabb énjeink, vagy Réka kisebb változata. N: Lelki fül? Nem csak lelki szem van? Jó, hogy nem jössz rögtön „lelki szaglással”, meg „lelki tapintással”, meg „lelki ízleléssel”... F: Abbahagynád? De van egy másik magyarázat is arra, hogy miért érzékel bennünket. Ez pedig az, hogy már halott. D: Ma olyan nagy a forgalom itt. N: Ne állj olyan közel hozzá! Nehogy elkapjon valamit! F: Igazad van. Nem vagyunk betegek, de sohasem lehet tudni. A legjobb, ha tartjuk az egészségügyi távolságot. (a férfi hátrébb áll) Ezt hogy érted, nagymama? D: Mit? F: Hogy nagy ma a forgalom. D: Az előbb beállított egy kislány, és azt mondta, hogy én a dédmamája vagyok, és amikor megtapogattam az arcát, a dédunokám vonásait éreztem. Én már a kezemmel látok, az ujjaim a szemeim. De sokszor nem tudom, hogy jól látok-e velük, vagy csak azt érzem, amit látni akarok... Néha olyan vagyok, mint egy szobrász, aki az agyagot formázza. Lehet, hogy én alakítottam olyanná annak a kislánynak az arcvonását, mert azt akartam, hogy a dédunokám legyen. Mindjárt megtapogatom a te arcodat is... F: Nem lehet. Most nincs időnk elmagyarázni, de nem mehetek közel hozzád. Puszi sincs, se ölelés, most mellőzendők az üdvözlés eddigi formái.
