Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 12. szám - A. Gergely András: „De szellemet, boldogtalan dudás, Ön soselátott…” (Szlukovényi Katalin: Irónia, önirónia és humor a huszadik századi zsidó amerikai prózában)
138 és kitekintés ismét újabb fejezetet alkotnak, nem is véletlenül, hisz mint Szlukovényi írja: „Nincs utolsó szó – ez az önirónia lényege. Miután könyvnyi terjedelemben érveltem e beszédmód gyönyörűségei és jelentősége mellett, tartózkodnék a végső konklúziótól. Ezért akkurátus lekerekítés helyett szavaimat az eddig megtett út rövid áttekintésével zárom, valamint vetek egy-egy pillantást azokra az izgalmas keresztutcákra és leágazásokra, amelyek bebarangolása már nem fért bele munkám keretei közé.” Barangolásban egyébiránt nincs hiány, szerzők tucatjai és művek sokszorosai a behatárolható spektrum arra, hogy a szerző által öniróniának nevezett narratív jelenség értelmezése és érzékeltetése leválasztható legyen az önirónia fogalmát magába foglaló iróniáról, amire többféle történeti, befogadásesztétikai és irodalomelméleti irányzat is kísérletet tett már. „Először és legfőképp az »önirónia« szó felhívja a figyelmet az alapvető kapcsolatra a szubjektum instabilitása és a jelentések pluralitása közti összefüggésnek. Másodsorban pedig az öniróniát már most is használják ilyen értelemben részben az angolban és még gyakrabban a magyarban és más közép-európai nyelvekben. Semmiféleképp nem akarom azt sugallni, hogy az önirónia csak a zsidó amerikai irodalom sajátja. A közép-európai terminológiát mégis érdemes figyelembe venni olyan szerzők esetében, akiknek személyes története és szövegei épp annyira gyökereznek az európai, mint az amerikai kultúrában. Emellett a zsidó amerikai embereknek számos identitásukra vonatkozó kihívással kellett szembenézniük a huszadik század folyamán, és az önirónia definíciója szerint megfelelő eszköz az egyénnek a referenciaként szolgáló rendszerek pluralitásából fakadó kétségeinek és bizonytalanságainak kifejezésére. Így azokra a zsidó amerikai szövegekre koncentráltam, amelyek az identitás válságának különböző témáival foglalkoznak, és azt elemeztem, hogyan működik bennük az önirónia. Emellett vizsgáltam az ezen művekben jelen lévő iróniát és humort, esetenként a komikumot is, mivel e fogalmak gyakran szorosan összefonódnak” – írja zárósoraiban. „Olvasatomban az irónia véges retorikai eszköz, amelyben a látszólagos, szó szerinti értelem világosan ellentmond a kontextusnak, és a rejtett, második jelentésnek, így arra szólítja fel az olvasót, hogy a bújtatott értelem felismerése révén értse meg az iróniát. Ekképp a beszélő és a hallgató cinkosok, akik közös nevetésük révén fölényre tesznek szert az irónia áldozata fölött, aki éppúgy lehet egy konkrét személy, mint meggyőződések valamely rendszere. Ezzel szemben az önirónia többszörös kontextust idéz meg, amelyek egyazon jelenség ellentmondó interpretációihoz vezetnek, anélkül, hogy a szöveg bármelyiket előnyben részesítené. Azokra a nevetést keltő, narratív helyzetekre, amelyek esetén a beszélőnek nincs kitüntetett szerepe, a humor, illetve a komikum kategóriáit használtam. A humor szót Arthur Koestler biszociációs elmélete szerint össze nem illő értelmezési mezők egymás mellé rendeléseként értettem, míg ezzel szemben a komikum esetén Arisztotelész nyomán az alá-fölé rendeltség meghatározó voltát emeltem ki. Ekképp nézve, azaz a hierarchikus struktúra szempontjából a komikum és a humor hasonló relációban áll, mint az irónia és az önirónia.” A kötet persze sok szerző sok művének alapos áttekintése, egyben szövegválogatás is, tematikus, finom, árnyalt. „Van, hogy a szerző játszik saját identitásaival, mint például Isaac Bashevis Singer a különféle álneveivel. Az önirónia forrása leggyakrabban a narrátor, mint például Art Spiegelmannál a Maus vagy Jonathan Safran Foernél a Minden vilángol esetében. De ezek a regények éppúgy, mint Bernard Malamud bibliai parabolákon alapuló parafrázisai a közlés közegét magát is megkérdőjelezik: a műfajt, a szimbólumokat, a hagyományos értelmezéseket és más irodalmi konvenciókat, amelyek mind a kommunikációs folyamat alkotóelemei; vagy akár a nyelv egészét illető kétségeiknek is hangot adhatnak, ahogy Cynthia Ozick tette Jiddis, avagy irigység Amerikában című írásában. Az
