Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 12. szám - A. Gergely András: „De szellemet, boldogtalan dudás, Ön soselátott…” (Szlukovényi Katalin: Irónia, önirónia és humor a huszadik századi zsidó amerikai prózában)
139 önirónia építhet intertextuális utalásokra, ahogy például Adrienne Rich Jom Kippur, 1984 című versében, vagy túlzó retorikára, amelynek paródiája leleplezi a mindennapi életből vagy a politikából ismerős diskurzusok álszentségét, mint Joseph Heller Gold a mennybe megy című regényében. Az önirónia továbbá kibontakozhat drámai helyzetekből is, mint például Erica Jong Rettegés a repüléstől című könyvében, ahol a főszereplő a „Hirtelen Felindulásból Elkövetett Dugás” vágyálmát épp megvalósulási esélyének pillanatában utasítja el. A főszereplők közül sokan szintén önironikusnak bizonyultak Philip Roth Eli, a fanatikusától Cynthia Ozick Rose Meadowsá ig. Emellett az önirónia a szöveg egészét is átszőheti, mint például Michael Chabontól a Jiddis rendőrök szövetségében , de előfordul, hogy csupán az elbeszélés egyes mikrostruktúráiban jelenik meg, mint Abraham Cahan novellája, a Gettóházasság vagy Chaim Potoktól a Nevem Asher Lev lapjain. Figyelemre méltó párhuzamokat láttunk továbbá egyes önironikus szövegek és az egyént önreflexió útján destabilizáló freudi pszichoanalízis, a holokausztirodalom kapcsán felmerülő, a hitelességet illető, alapvető kétségek, valamint a nyelv és az identitás konvencionális kategóriái iránti bizalmatlanság között” – jelzi egy rövid kivonatban, de az olvasmányjegyzék ennek többszöröse. S nem győzi hangsúlyozni, hogy a „huszadik századi zsidó amerikai fikció azért tűnt ígéretes terepnek az önirónia témájában folytatott első vizsgálódáshoz, mert erős szöveges tradícióra épít, az identitásválságok témája pedig kiemelkedő fontosságú a zsidó amerikai szerzők műveiben. Mégis az önirónia fogalma, ahogy a fenti példák is illusztrálják, gyümölcsözőnek bizonyulhat más szövegek esetén is, főleg abban a multikulturális kontextusban, amelyben a huszonegyedik század elején élünk, amikor a különféle identitású egyének és közösségek együttélése az egyik legégetőbb kérdés. Az önirónia lehetővé teszi a szerző és az olvasó számára is, hogy mélységében lássa és láttassa a többféle referenciarendszer egyidejű jelenléte esetén felmerülő kihívásokat és többértelműségeket, megőrizve ezek egyedi tulajdonságait, és felszólítva újragondolásukra, ami potenciális megoldások felé mutathat. Egyszersmind azonban tudatosítja is bármely ilyen megoldás ideiglenes érvényét, avagy Richard Rorty terminológiájával élve, ezek esetlegességét. Így az önirónia retorikai eszközként és „létmódként” egyaránt elősegítheti a toleranciát anélkül, hogy eltörölné az elemi különbségeket, segítve mind az egyéneket, mind a közösségeket, hogy ezekkel a különbségekkel elboldoguljanak az önmagunkon nevetés megváltó erejével.” Kitekintő fejezetében is arra utal, hogy még kimaradt innen „a judaizmus nemzetközi hagyományának egyes fontos és releváns szövegeiről”, másrészt zsidó szerzők magyar nyelven írt műveiről szóló áttekintés szükségessége, hiszen a magyar szépirodalom felől érkezett a témakörhöz, de várat magára a rabbinikus textuális hagyomány fényében vizsgálni a Talmudot, mely „szándékosan önironikus szerkezetű. Úgy állít, hogy kérdez. Nem egyetlen véleményt közvetít, hanem az olvasóra hagyja, hogy egy-egy állítást a párbeszédek dinamikáját követve fejtsen fel. Folyamatosan úgy tesz az egész közösség számára döntő fontosságú megállapításokat, hogy rendre jelzi azok drámai helyzetbe, részletgazdag történetbe, azaz kontextusba ágyazottságát – vagyis pillanatnyi érvényét, esetlegességét –, és egyértelmű, örök érvényű bizonyosságok leszögezése helyett az egymással versengő, ellentétes vélemények dinamizmusából egyénileg kiolvasandó interpretációk lehetőségét kínálja.” Végül utal „Friedrich Schlegelnek, az irónia egyik legbefolyásosabb teoretikusának Lucinde című kisregényére”, mint az identitáskeresés történetét elbeszélő, „ a modern irodalomelméletek egyik kiindulópontjaként szolgáló német romantikus iróniaelmélet és a modern judaizmus kiindulópontjának tekintett hászkálá találkozásának reprezentációjára”, miképpen a huszadik század első felében Magyarországon meghatározó, nyugatos nemzedékek alkotói között is jelentős számban
