Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 12. szám - A. Gergely András: „De szellemet, boldogtalan dudás, Ön soselátott…” (Szlukovényi Katalin: Irónia, önirónia és humor a huszadik századi zsidó amerikai prózában)
137 önirónia végtelenül előtérbe hozza a szubjektum instabilitását és kettős vagy bizonytalan természetét. Azaz: míg az irónia esetében a második, rejtett jelentés világosan a szó szerinti jelentés fölé helyezendő, az önirónia függőben hagyja a dilemmát, mivel egyik értelmezés sem erősebb a másiknál. Ez a megközelítés lehetővé teszi a szerző számára, hogy rámutasson a bonyolult helyzetek kétségeire és megkérdőjelezhető elemeire, valamint utaljon a megfelelő párhuzamokra, anélkül, hogy eltörölné az adott eset egyediségét azáltal, hogy az olvasónak felkínál egy azonnal hozzáférhető, megint hamisan általánosító választ.” Az első fejezet tehát minden ironikus struktúrában a résztvevők konstellációja, sőt az irónia áldozatának, az ironistának és hálás közönségének szereposztása épp azért válik láthatóvá, mert oly gyakran átrendeződnek ezek a szerepek a történet szereplői közt. Egyszóval a beszélő vagy író pozíciója is lényeges az irónia és az önirónia szövegszerű leírására, beleértve a jelentés egysége/pluralitása, valamint a szubjektum pozíciójának stabilitása és fölénye/bizonytalansága alapján tehető különbségeket. Így „az önirónia, mint az iróniával ellentétes fogalom máris széles körben használatos a magyar irodalomkritikában, illetve több közép-európai nyelvben is, amelyek a témához relevánsak, hiszen a zsidó amerikai irodalom kettős kulturális hátterű szubkultúra: egy eredetét – pontosabban több évszázadnyi, közvetlen előzményét – tekintve közép-európai hagyomány, amit angolszász keretek közt értelmeztek újra.” Az irónia és önirónia mellett szükségesnek lát egy szélesebb, mindent felölelő fogalombevezetést is, ilyen „Baudelaire vagy Bergson komikuma vagy a Schlegel utáni irónia , amely alkalmas rá, hogy magába foglalja az összes, nevetést kiváltó jelenséghez kötődő, többékevésbé szinonim szavakat. A humor megfelelő választásnak ígérkezik, mert széles körben használatos verbális, vizuális vagy drámai természetű példák esetén, amikor a beszélő nem azonosítható, vagy nem lényeges. Csakhogy az irónia és az önirónia kontrasztjához hasonlóan érzékelhető az ellentét a humor és a komikum között is. [...] Az irónia a beszélő fölényes pozícióját fejezi ki (amelyben gyakran osztozik a közönség) az irónia áldozatához képest, míg a komikum az (odaértett) közönség fölényén alapul a komikus jelenet résztvevőihez képest. Ezzel szemben a humor, akárcsak az önirónia, vagy semleges a kommunikatív szereplők vertikális rangsorának tekintetében – ahogy Koestler fent említett biszociációs elméletében, ahol össze nem illő, de egyaránt jogos mátrixokról beszél – vagy, még inkább, egalitárius természetű.” Az első, s véleményem szerint irodalomtörténeti és prózaelemzési szempontból igen alapos részletezés csak azzal hitelesíthető a fentieknél is jobban, ha a számtalan szövegpéldát is mellékeljük – s akkor máris ott tartunk, hogy „tézisfüzet” gyanánt kivonatoltuk az értekezést. Ez persze nem cél, így itt talán elég jelezni a körvonalait, hozzávetőleges tartalmát a következő kérdésköröknek. A második fejezet a terminológiai részkérdések mellett kitér a huszadik századi zsidó amerikai próza irányaira és jellegadó neveire, hogy a további háromból az egyikben a bevándorlóidentitás generációs, községiből nagyvárosivá váló, az egyértelműen vallásitól a világi kultúra felé nyitó, nyelvileg is a jiddistől az angol felé kitáruló szövegvilágok identitásátalakulásaihoz vezessen közelebb; majd a negyedik fejezet egyenesen a zsidó amerikai irodalom holokauszt-túlélőinek generációit mutassa be, felhangként az európai túlélés és az amerikai kortársak közötti szerepkeresés folyamatában; végül a tematikusra formált fejezetek közül a záróblokkban a többség/kisebbség viszonyrendszert ismertesse, az ezeket befolyásoló dilemmákkal részletezve, élükön a „zsidó” mint metafora kulcsfogalommal, s az erre rakódó diaszpóra-felfogások, izraeli mintázatok, afrikai, amerikai verziók, végül a specifikusan női nézőpontok jelentéstartalmaira építve. Az utószó, összegzés
