Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 12. szám - A. Gergely András: „De szellemet, boldogtalan dudás, Ön soselátott…” (Szlukovényi Katalin: Irónia, önirónia és humor a huszadik századi zsidó amerikai prózában)
136 Nem minden résztvevőnek szükséges jelen lennie ahhoz, hogy a helyzet ironikus legyen. A beszélő vagy ironikus jelenléte azonban kötelező, míg a másik két résztvevő (az áldozat vagy a közönség) egyike távol maradhat, mindkettő azonban nem.” Nyelvészeti elemzése az irónia lefordíthatóságán kívül egy másik fontos tényezőre is felhívja a figyelmet: az ironikus beszélőnek mindig az a szándéka, hogy valamiféle kritikának adjon hangot”. E kritikai aspektus egyben az „áldozat” kárára formált győzelem is, melynek terméke, eredménye, sőt talán lényege is a nevetés: „az irónia mindig nevetésben tetőzik valaki vagy valami: az irónia áldozata kárára, legyen az akár személy, akár személytelen jelenség. [...] [A]z irónia hierarchiát teremt azok között, akik használják, akik »veszik a lapot«, és akik nem – ez utóbbiak helyezkednek el legalul.” A hierarchiában a győzedelem és az alárendelés egyben valaminő „ítélkezés”, vagy „talán még az erkölcsi fensőbbség fogalmait is előhívja”. De ez nem mindig egyféleképpen van, s mert a szereplők közötti interakció vélelmezetten folytonos, nem bizonyosan ugyanaz a „kárvallott” minden esetben, s lehet az akár a kritikus értelmező maga is – lásd az önirónia esetében gyakori helyzetalakulást. De hasonlóképpen beszéli el rétegzettségét és értelmezési mezőit a vicc is, mely a „feszültséglevezető” funkciót társítja a vicc hatásmomentuma mellé: (Ugyancsak Hernádi Miklóstól): „A zsidó vicckultúrában másfajta nevetéssel találkozunk: itt a tragikus sorsú zsidóság elsősorban önmagán, saját gyengéin derül. A nem zsidók gyakran nem is értik (vagy csak nem akarják érteni?) a zsidó viccek humorát, pedig a zsidóság némely gyengéjében bízvást a magukéra ismerhetnének. Bár nem hiányzik a zsidó vicckultúrából a kívülállók leleplező kipellengérezése, először mégis az öngúny, az önirónia ötlik az elemzők szemébe [...] [a] zsidó vicc tehát csak »viccből« sugallja, hogy ténylegesen megtörtént, és hogy figurái ténylegesen egzisztálnak.” Nem lenne jó vicc itt a viccelődés, tréfa, ugratás, ironizálás, kritikai élcelődés minden hangnemét és műfaját összemosni, szándékom csupán az, hogy a zsidósággal összefüggő tematikai áttekintésbe úgy vonjam be a hazai recepcióban már az amerikai prózahagyományban is gyakoribb műfajt, hogy abból visszavetüljön némi visszfény a humor, a keserédes szójáték, az ugratás tónusába is, hisz valahol mindegyiknek vállalt és vallott sajátossága, hogy a befogadóra épülő „rendszerben”, interakcióban eleve szerepet kínáljon a baleknak, a kirekesztettnek, az örök botlónak (Szlukovényi többször utal Woody Allan szituációs megoldásaira!), a végletes vesztesnek, és mellette a kibicnek, a kirekesztőnek, a megértőnek, a kárörvendőnek is. Ugyanis már az irónia megpróbálja „arra használni a rendszert, kihasználva annak összes játékterét, hogy megváltoztassa a végkifejletet, vagyis más terméket állítson elő a rendszer [...] [b]ármennyit beszélünk is látszólag kirekesztő és véglegesítő irónia, illetve a viszonyulást kifejező és relativizáló irónia közti különbségről, az irónia politikája sosem egyszerű vagy egyértelmű.” Szlukovényi az elméleti rendszerezés és kutatás- vagy értelmezéstörténeti tálalás eszközét választja ahhoz, hogy láttassa velünk is: nemcsak az irónia politikájának sosem egyszerű mivoltáról lehet itt szó, hanem „a stabil értelmezhetőségre törekvő, kirekesztő iróniával ellentétben az öniróniát jelölik azok az esetek is, amikor az irónia áldozata maga a beszélő vagy a szerző, így mind a jelentés, mind a megszólaló szubjektum kétségessé és töredékessé válik” (instabil irónia , humor , relativizáló irónia esetén). Így hát az a gesztus, amely tagadja a látszólagos jelentést, közben bőszen rejti, hol lapul az elérthető világos, „ellentétes” konnotáció, számos lehetséges értelmezés irányába nyitja meg a szöveget, és így kérdőjelezi meg a nyilvánvaló olvasatot. „Míg a retorikus irónia lehetővé teszi a beszélő számára, hogy az irónia áldozatához képest hatalmi pozícióba kerüljön a konszenzuális, végső másodlagos értelmezés révén, amelyben osztozik a hallgatósággal, addig az
