Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 12. szám - A. Gergely András: „De szellemet, boldogtalan dudás, Ön soselátott…” (Szlukovényi Katalin: Irónia, önirónia és humor a huszadik századi zsidó amerikai prózában)
135 dékokat tükrözik, melyekhez „számos kelet-európai kultúrában az önirónia saját jogán használatos, és az iróniával ellentétes értelmű szónak tűnő” fogalmak kapcsolódnak, mint például a román E. M. Cioran Irónia és önirónia című esszéjében látjuk; vagy a magyar Papp Richárd zsidó humorról szóló könyvében: Miért kell Kohn bácsinak négy hűtőszekrény? – ami mindjárt a bevezető után a következő fejezettel kezdődik: „A hagyomány mintái és az öniró nia”. Föltárja a lehetséges terminológiai rendszerkísérletek (Kierkegaard, Booth) mellett a kronológiai áttekintések (Muecke, Colebrook) esélyeit, „amelyek elismerik, sőt akár örömmel fogadják az irónia többé-kevésbé összeegyeztethetetlen, alternatív megközelítéseinek egyidejű létjogosultságát, bár az utóbbi tendencia képviselői is többnyire megfogalmazzák saját álláspontjukat és preferenciáikat az általuk leírt kínálat széles spektrumán belül. Főleg, mivel ezeket a különféle iróniaelméleteket összehasonlító tanulmányokat olvasva látható, hogy az ellentmondásos nézetek ugyanazon elvont jellemzők sorából építkeznek, amelyeket eredetileg az eiron , és főképp az ősironista, Szókratész összetett alakjából és beszédmódjából absztraháltak. Csakhogy mindegyik elmélet más vonásokat emel ki, míg másokat szükségszerűen visszaszorít vagy totálisan eltöröl, míg végül látszólag egymást kölcsönösen kizáró, de egyformán jogosnak tűnő definíciókra jutnak.” Így aztán – „különösen Paul de Man megjegyzésének fényében, aki szerint az irónia és a többi, fent említett vonatkozó fogalom kétértelműségei magának az iróniának a természetéből fakadnak...” – még élesebb lehet a kontraszt „a zsidó amerikai irodalomról szóló kritikai kontextusban, ahol burjánzanak az irónia és humor szinonimáit tartalmazó, hosszadalmas listák, amelyek viszont nem tisztázzák e szavak viszonyát”. Sőt: „Victoria Aarons Zsidó amerikai próza ( American Jewish Fiction ) című tanulmányában a szerző nem használja az önirónia szót, viszont gyakorlatilag minden szinonimáját felsorolja” – így aztán a kivételek is megerősítőek, a regényhősök arculata kihat a hiányérzetekre éppúgy, mint a kölcsönhatások tisztázásának igényére is: „A Roth szereplőire jellemző ironikus önparódia, önvád és a kísérlet önmaguk újrateremtésére Eli-jal kezdődik [...]. Saul Bellow számára az ironikus távolságtartás az az eszköz, amelynek révén a huszadik századi, posztindusztriális ember hangot adhat az amerikai, főleg a zsidó amerikai életet illető bizonytalanságának. Bellow szereplői tipikusan intellektuálisak, öntudatosan önreflektívek, humorosan parodizálják önmagukat, és hajlanak a szarkazmusra, a keserű iróniára és a bonyolult gúnyra.” Nem közvetlenül Szlukovényi, hanem a zsidó viccek természetrajzáról kötethosszan értekező Hernádi Miklós írja az ironikus távolságtartás és a parodizálható bizonytalanságok ironikus/önironikus kelet-európai világáról: „A zsidó viccek valósága az irodalom valósága; igazsága sem mérhető más mércével, mint az irodaloméval...” Az állítás fordítva is igazságot hordoz, amikor az irodalom valósága lesz a keserédes-gunyoros zsidó narratívák távolságtartó humoralapja, s ennek részévé válik a tisztázatlan identitásviszonyok kérdése is, melyek közt az irónia retorikai merészsége a létmódban és az identifikációs helyzetgyakorlatokban leli gyökereit. Szlukovényi támasza Paul de Man útmutatása: „Az irónia nem trópus többé, hanem minden tropologikus megismerés dekonstruktív allegóriájának szétbomlása, azaz más szóval a megértés szisztematikus szétbomlása.” (Az olvasás allegóriái, 349.) E „bomlás” jelei között kell talán keressük a mindenkori humorforrás kezelőit, az értőket, értelmezőket és áldozatokat is, vagyis önmagában sosincs tényleges irónia esélye, csak ha megteremti, készteti, erősíti a résztvevők/olvasók/befogadók megértő módját és lehetséges válaszait, vagyis az ironikus szituációra jellemző környezet nemcsak „a szövegkörnyezet, hanem az odaértett olvasónak a szerzőre és az adott helyzetre vonatkozó háttértudása is”, amely megformálja az ironikus értelmezés szükségességét, a „résztvevők konstellációját ”, mely szerint (Katharina Barbe terminusával élve) „háromféle résztvevő van: a beszélő vagy ironikus; az áldozat vagy hallgató; és az (értékelő) közönség.
