Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 12. szám - A. Gergely András: „De szellemet, boldogtalan dudás, Ön soselátott…” (Szlukovényi Katalin: Irónia, önirónia és humor a huszadik századi zsidó amerikai prózában)
134 kal részletesebben kifejtett terminusai által kijelölt mezőn”, ahol azután a zsidó amerikai próza kapcsán folytathatja a huszadik századi zsidó amerikai irodalomban lokalizált fordulat ismertetését a distinkció árnyalt példáival irónia és önirónia között. Az ellentét, amit felállít az általa „zsidó humoristák új hullámának” nevezett stílus és az elődeik által készített szórakoztató művek között, összhangban van az értekezés kiinduló feltételezéseivel, miszerint szükséges az önirónia és irónia közti megkülönböztetés úgy is, ha „a váltás előtti populáris komédiák elterelték a közönség figyelmét önmagáról, és nevetésük egy közvetett módon kifejezett, rögzített másodlagos jelentés felismerésének eredménye volt, míg a fordulat utáni humor »nyitott és diszkurzív«, azaz önreflektív befogadói magatartást kíván, és többféle értelmezést tesz lehetővé.” Szlukovényi az angol nyelvváltozatokban gyakrabban használt öngúny („self-mockery”) terminust és az iróniát is az általa öniróniának nevezett jelenségből kiindulva vizsgálja részletesen a zsidó amerikai irodalom három meghatározó tematikus részterületén: a bevándorlást, a holokausztot, illetve néhány többségi versus kisebbségi pozícióból fakadó dilemmát különítve el. Első tematikus fejezetében a terminológiák pontosításához fog, de már első oldalain az irónia definíciójába belefogó Søren Kierkegaard közelítéséhez keres utakat (a más-más jelentésekkel felruházott tartalmakkal), majd Paul de Man hasonlóképpen bizonytalankodó tanúságtételén („Lehetetlennek tűnik megragadni a definícióját, és bizonyos mértékig ez maga is beletartozik a szövegekről szóló írások hagyományába.”) túl Henri Bergson hasonló kétségeit idézi fel: „...Arisztotelész óta a legnagyobb gondolkodók birkóztak ezzel a kis problémával, amely mindig kitér az erőfeszítés elől, félresiklik, elillan, majd megint felbukkan, mint afféle arcátlan kihívás a filozofikus gondolkodással szemben. Most, hogy mi is szembenézünk ezzel a problémával, hadd hivatkozzunk mindjárt egy mentségre: nem akarjuk a komikus képzeletet egyetlen meghatározás béklyójába zárni...” De mert az iróniát „olyan szomszédos, mégis eltérő tudományterületek tárgyalják, mint a retorika, a nyelvészet, az irodalomtörténet, az irodalomkritika, az esztétika vagy a pszichológia, inkább abból, hogy a különféle diszciplínák és iskolák gyakran jutnak egymással összeegyeztethetetlen eredményre”. Ehhez kínál mindjárt alapokat is Claire Colebrook tömör összefoglalása: „az iróniának van egy gyakori és közös definíciója: a beszélő annak az ellenkezőjét állítja, amit gondol [...]. De ez a definíció olyan egyszerű, hogy minden belefér az egyszerű alakzatoktól teljes történeti korokig.” Korok és nyelvi megoldások sokfélesége sem leplezi az kierkegaard-i „irónia mint alakzat és irónia mint létmód” viszonyának tarthatóságát, de látnivaló, hogy a Yale Egyetem dekonstrukciós iskolájának követői közt és az új kritika képviselői között is hosszú vitában formálódik a tisztázó szándék a téma minősítések nélküli vagy „teleologikus kontra nem teleologikus” fajtájának megkülönböztetéséről, amely „kizárja a dialektizálást” és humornak nevezi mindezt. Abból persze, hogy a különféle diszciplínák és iskolák gyakran jutnak egymással összeegyeztethetetlen eredményre, még nem következik az eltérések antik görög eiron (a komikus színpad sztereotipikus szereplője, a rendre győzelmet arató, aki úgy tesz, mintha a valóságosnál butább és gyöngébb lenne) szokott jellegzetessége, az önmagát lekicsinylő beszédstílusa (az eironeia ) mindenkori eredményessége. „Az egyetlen biztos állítás a tagadás, amely beindítja az ironikus játék egészét...” Szlukovényi a szinonimák felé is tesz egy kört (Paul de Man, Peter Szondi, Charles Baudelaire) és a komikum felé kanyarodik, ideértve a nevetés képzőművészetben ismeretes változatait, vagy Arthur Koestler humorelméletét, melyben „elkülönült tapasztalati mátrixokat hoz kapcsolatba”, továbbá Wilhelm Friedrich Schlegel, D. C. Muecke vagy Cleanth Brooks alapvető esszéit, amelyekben „a tragikus irónia, az önirónia, a játékos irónia, a vaskos ironizálás, a csúfondáros vagy finom irónia stb.” körei is a tisztázó szán-
