Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 12. szám - A. Gergely András: „De szellemet, boldogtalan dudás, Ön soselátott…” (Szlukovényi Katalin: Irónia, önirónia és humor a huszadik századi zsidó amerikai prózában)
133 A. Gergely András „De szellemet, boldogtalan dudás, Ön sose látott...” (Szlukovényi Katalin: Irónia, önirónia és humor a huszadik századi zsidó amerikai prózában) A szépirodalomban talán az lehet az egyik klasszikusan kihívó provokáció, hogy méltóképpen szép. Mégpedig nemcsak a szóvirágok kedvéért, hanem a szó kiterjesztett, sőt, a róla való beszéd lehetséges szépségét is magába foglaló értelmében. Valahogy ez lett a legvisszafogottabb értékszempontom annál a műnél, melyben ez a szépelgős rálátás, a meg- és továbbgondolás kies esélye talán a legmélyebb, s kényszerűségből legeredetibb tapasztalati hatás. Szlukovényi Katalin Irónia, önirónia és humor a huszadik századi zsidó amerikai prózában című, eredetileg angol nyelvű értekezése úgy kezdi az ironikus példák kal és az európai irodalom igazán megindító, s ettől is karakteresen egyedi példájával a nagyívű témakör feldolgozását, hogy Rostand főhősének, a történelmi jelentőségű orrnak tulajdonosát, zengzetesen sziporkázó stílusát idézi meg a „Mondhatta volna szebben, kis lovag...” kezdettel, hogy utána az Orr-monológ (inkább csak jelzett) tizenkilenc további példájával illusztrálja az önkép, önirónia, élces gúny, választékos és játékos kritika, önbírálat és narratív fölény, pikírt provokáció, együttérző báj, válaszképes humor, közlésképes piszkálódás stílusbravúrját. Az értekezés megindító kezdete valóban a Cyrano modorához illő irodalmi csalafintaság ritka tanúságával érzékelteti a másságosság megnevezésének és nyelvhasználat, kultúrafüggő vagy beszédhagyomány alapú közlésmódok által meghatározott irónia hatókörének szépségességét, melyre az amerikai irodalom mintha kevésbé lenne fogékony. Pedig talán aligha láthatja be, mily veszteséget tartósít önmaga reflektálatlanul hagyásával. „...a disszertációmat inspiráló önirónia angol megfelelője, a »self-irony« kifejezés a brit angolban alig ismert. A könyvem szűkebb témáját jelentő amerikai irodalom, főképp pedig a zsidó amerikai próza szakirodalmában többször előfordul ugyan, gyakorisága azonban nem éri el azt a szintet, hogy akármilyen pontos definícióját könnyedén be lehetne ágyazni az angol nyelvű irodalomelméleti diskurzusokba. Az önirónia szóban rejlő távlatok és kibontásra érdemes feszültségek ugyanis kizárólag azok számára érzékelhetőek, akiknél – például a magyar olvasónál, illetve az erős kelet-európai kulturális gyökerekkel rendelkező zsidó amerikai szubkultúra esetén – a fogalom egyáltalán használatos, hiszen csak annál a jelenségnél merül fel a végiggondolás igénye, ami létezik...” Kötete első fejezetét Szlukovényi arra fordítja, hogy körüljárja a jellemző kifejezéseket, elhelyezze „az önirónia fogalmát a komikum, humor és az irónia szakirodalomban sok-
