Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)

2021 / 12. szám - Biernaczky Szilárd: Életrevalók (Horváth Ernő Zoltán: „Életrevalók”. Híres fogyatékkal élő emberek és alkotásaik)

128

súlyos ténnyel: nyomorban, magányosan halt meg (tegyük hozzá, mindössze 53 évesen), majd 80 évvel később egy képét viszont 264 millió forintért vásárolták meg. Tihanyi tehetős családból indult, apja a Rákóczi úti Balaton Kávéház tulajdonosa volt. „11 éves korában agyhártyagyulladás következtében elvesztette a hallását, siketsége miatt hangja eltorzult, szájról olvasott, s ha megszólalt, egyfajta torokhangon beszélt néhány szót.” Saját életrajzi vallomásai szerint gyermekkorában semmilyen „festői ösztönt vagy rajzolásra hajlamot” nem érzett. Egy késői jegyzetében arról írt, hogy 11 éves korában egy grippe (influenza) következtében az agya megégett, vagyis súlyos halláskárosodás érte. Ez később érdekes módon vált hasznára. Saját bevallása szerint a hangokat nem hallva a mozdulatokat, a gesztusokat figyelte meg. Nem volt akadémiai festőtanuló, és bár Nagybányán tett látogatása érlelte festővé, itt sem vált a szabadiskola növendékévé.

Ezúttal is módunkban áll egy különleges művészpálya megismerése, amely női aktok mellett főleg portrékból és tájképekből áll. Tihanyi pályájának felívelő szakasza akkor következik be, amikor 1925-ben Párizsba utazik, és a magyar irodalom és kultúra néhány jeles személyiségével is kapcsolatba kerül. Kis kiállítást is rendeztek itt a számára, ahol nemzetközi közönség vásárolt képeiből. Mindemellett ekkor is szűkösen élt, bár utóbb Amerikában is eltöltött 17 hónapot. A kötet szerzője az élete végén ismét Párizsban tartózkodó művészről a következőket írja Tersánszky Józsi Jenőt idézve:

„Az életnek akkora szeretetével és értésével valóban kevés ember dicsekedhetett, mint Tihanyi Lajos, a festő. Képei is valami tömörített életvidámság kifejezői. A furcsának és mégis igaznak összekeveredése, a lényeglátás, az okos, nyugodt, nem bántóan gunyoros mosolygás az életen...” (165.)

Tihanyi művészetének posztumusz diadalútját a 2012-ben megrendezett KOGART Ház-beli emlékkiállítása teremti meg. Az asszociációs melléklet viszont ezúttal egy igen érdemleges interjú Eleni Koranival, az Ernst Galéria egyik tulajdonosával Tihanyi művészetéről.

Hogy az Egyesült Államok legnagyobb szeretettel körülvett elnöke, Franklin Delano Roosevelt (1882–1945) élete utolsó negyedszázadában tolókocsiba kényszerült, ezt általában mindenki tudja. Azt már kevésbé, hogy – amint ezt szerzőnk feltárja – Roosevelt 1921-ben bénult le deréktól lefelé, ezután már csak segédeszközzel és igen nehezen tudott járni. Bénulását poliomyelitis következményének tartották, de újabban felvetették, hogy azt egy bizonyos Guillain–Barré-szindróma okozta. A korábban politikai pályán tevékenykedő Roosevelt, miután utóbb tolókocsiba kényszerült, elfordult a politikától. Viszont 1932-ben, megnyerve a választásokat, neki adatott meg (miután négyszer választották újra), hogy kivezesse országát a második világháború poklából.

A világháborús összefogás Winston Churchill barátjává avatta. Mit nem tudhat meg az ártatlan szemlélődő e kötetből, ezúttal Jon Meacham Franklin és Winston

című könyve egy idézetéből:

„Nemegyszer titokban találkoztak, egymástól igencsak távol eső helyeken... beszélgettek háborúról, politikáról, politikai döntések nehézségeiről és magánéleti gondjaikról. Történetük egyfajta love story, amelyben az érzelmes Churchill a tartózkodó Rooseveltnek udvarol. A brit kormányfő, aki Hitlerrel jó ideig egymaga szállva szembe, a legsötétebb órában rázta fel nemzetét, soha nem tudta, hányadán áll Roosevelttel – akinek pont ez volt a célja. A titkokat dédelgető amerikai elnök szeretett zavarba hozni másokat – fehér házi munkatársait és a feleségét. Eleanort éppúgy, mint Churchillt.” (184–185.)

Mindemellett Roosevelt nagy határozottsággal vezette ki országát korábban a világgazdasági válságból, majd irányította az államokat a nácizmus elleni harcban. A Pearl Harbour-i támadás után 16 millió amerikai öltött egyenruhát.