Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 12. szám - Biernaczky Szilárd: Életrevalók (Horváth Ernő Zoltán: „Életrevalók”. Híres fogyatékkal élő emberek és alkotásaik)
127 Horváth Ernő, miközben művészettörténésznek is becsületére váló nagy ívű áttekintés keretében fut végig az életművön, pontosan felvázolja a mindössze egy évtizedre kiterjedő alkotási periódus sodrását (kb. 1879–1880 és 1890 között), amelyet növekvő hallucinációk és epileptikus rohamok szegélyeztek. Feltárulnak az utolsó évek drámái, így a Gauguinnel való együttlét és szakítás: „Ekkoriban Van Gogh nem bírta az alkoholt. Egy idő múlva a kiabálások és a verekedések egyre gyakoribbak lettek. Végül 1888. december 23-án este Van Gogh minden ok nélkül barátja arcába vágott egy poharat. Gauguin, aki leveleiben arról panaszkodott a többi festőnek, hogy elege lett Van Goghból [...], összepakolt. Amikor kilépett az udvarra, Van Gogh borotvával a kezében rohant utána. Gauguin egyenesen egy hotelba ment. Van Gogh pedig haza. Túlhajszoltság miatt idegileg összeomlott, és levágta bal füle alsó részét... Van Goghot ... bolondok házába zárták. Az iszonyatos hallucinációk és az epileptikus rohamok után a nyugalom időszaka következett. 1889. január 7-én hazaengedték... Kínozta a hazatérés, a magány, hangulatváltozásai az eufórikustól a szélsőségesen levertig terjedtek. Valószínűleg a bipoláris depresszió jelei mutatkoztak nála.” (109.) A bolondok házában, majd otthoni magányában, és persze a súlyos megélhetési nehézségek közepette rengeteget festett. Korai halálát lehet, hogy esetében is részben ólommérgezés okozta, hiszen depressziós időszakaiban festéket rágott, és le is nyelte azt. (Megvallom, van Gogh életét és halálát nagyon nehéz elérzékenyedés nélkül végigkövetni...) Amennyire drámai elemekkel terhelt van Gogh sorsa, olyannyira napfényesnek tűnik a valójában egyáltalán nem napfényes sorssal megáldott, és ugyancsak mindössze 37 évet élt Henri Toulouse-Lautrec (1854–1901) életútja, hiszen tehetős és szerető család vette körül. De már kiskamaszkorában nyilvánvalóvá vált betegsége: „13 és 14 éves korában két baleset érte – mindkét lába eltört. Bebizonyosodott a korábban is nyilvánvaló, ám a család által eltussolni próbált tény: Henri örökletes csontbetegségben, pyknodysostoisban szenvedett, amelynek jellegzetes tünetei körülbelül tízéves korában már felismerhetők voltak.” (126.) Nehezen jutott túl az érettségin, de utóbb festészetet tanult. Rengeteget dolgozott, festészete és annak tematikája alapján a legnagyobbak között kapott helyet, de a bohém társaságban lesüllyedt, és az állandó éjszakázás, majd krónikus alkoholmérgezés, depressziós rohamok és hallucinációk során át jutott korai halálra. Festészetének rövid, de tartalmas bemutatása ezúttal is elénk rajzolja a fogyatékkal küszködő ember rendkívüli nagyságrendű művészetét. Ki gondolná, hogy Thomas Alva Edison (1847–1931), akit szerzőnk „iskolázatlan tudósként” jellemez, ugyancsak a fogyatékosok sorába tartozik. Ő ugyanakkor egy újabb foglalkozástípust jelenít meg: nem a művészetek képviselője, hanem minden idők talán (anyagi szempontból is) legsikeresebb feltalálójának számít (1093 bejelentett találmány, napi 18 óra munka, 25 milliárd dollár haszon, 19 világcég alapítása). Hadd folytassuk a bemutatást ezúttal egy idézettel a könyvből: „12 éves korom óta nem hallom a madarak énekét” – mondta egyszer magáról... Nevének hallatán mindenkinek az izzólámpa, a fonográf és még megannyi izgalmas találmány ugrik be, kevésbé köztudott róla az a tény, hogy életét súlyosan nagyothallóként élte le. Fogyatékosságát sosem hátrányként kezelte... Ahogy ő fogalmazott, sokkal hasznosabb dolog olvasni... mint felesleges fecsegéssel tölteni az időt... Életműve nagyszerű példája annak, hogy nem kell hallani ahhoz, hogy megvalósítsuk álmainkat.” (145–146.) Az eddigieknél jóval kevésbé köztudott, hogy a magyar képzőművészet története is fel tud mutatni egy süket festőt. Tihanyi Lajos (1885–1938), amint Horváth Ernő szembesít a
