Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 2. szám - Kontra Ferenc: Levéltitok
35 Mit akartál igazából ábrázolni, fogalmazta meg anyám az első bizonytalan kérdését. Az anyaságot. Anyám nem is kérdezett többet. Láttam rajta, hogy mennyire kellemetlenül érinti. Nem tudhattam, miért. Talán volt rá magyarázata, amit nem akart idegenekkel megosztani. De nekem is volt véleményem, és ösztönösen kihasználtam, hogy még gyerek vagyok, aki olyasmit is kimondhat, amit a felnőttek nem vesznek komolyan. Nem leszek illetlen, szemtelen, csak elmondom, hogy nekem miért nem tetszik a kép. Miért nem akarom naponta látni. Hátha megmentem a helyzetet, talán anyámat is, talán apámnak is jobb kedve lesz, ha hazajön, és nem ez a kép fogadja. Nekikezdtem az indoklásnak, ahogyan az iskolában tanultam: azt mondtam, hogy a színekkel valami nincs rendben; vannak az anya nyakán zöldes árnyalatok, az arca viszont mesterkélten rózsás, mintha utólag púderezték volna. A csecsemő pedig kétségbeesetten retteg, rossz érzés ezt látni. Nem tükröz semmilyen vidámságot, derűt az összkép, itt nem örül senki. Mert tragikus. Csak érzéketlenül úsznak a takaróban, lepelben. A háttér le van meszelve valami baljós alapozással. Nekem ez a kép ijesztő. És én nem akarom látni! Mert ez az anya már nem él! Halott. Mondta a lányom is, hogy zakkant vagy, nem állnak veled szóba az iskolában a társaid, mert ilyen betegesen gondolkodsz! Anyámra nézett, aki karba tett kézzel várta a művésznő további reakcióját, hátha megcáfolja, amit mondtam. Nem nézett rám, ami a mi egyezményes kommunikációnk szerint az egyetértés jele volt. Rózsika eleve zokon vette, hogy anyám nem szólt rám. Ez nagyon felhúzta. Én szájon vágnám, ha az én gyerekem ilyen szemtelen lenne! A fiam jól összefoglalta, mit ábrázol a festmény. Egy anyának szigorú anyaként kell viselkednie egy vendég előtt! Az én festményem művészi értékét ti fel sem éritek ésszel! A ti házatokból hiányzik az érzés, a művészet. Magatoknak valók vagytok, ezen akartam segíteni. Eddig még sehol nem bántak ilyen illetlenül velem! Ennek még megisszátok a levét, előbb-utóbb mindenki besétál az én utcámba, levelet kap vagy levelet ír. Esetleg távirat jön, vagy meg sem kapja... Esetleg valami elkallódik, ami pedig fontos lenne. Ki lát a jövőbe? Csak nektek rövid az eszetek, aranyoskáim! Fenyegetőzöl, Rózsikám? Félsz tőlem, aranyoskám? Azt te nem fogod megérni. Kapkodta a levegőt, az arca halványzöld lett, mintha tükörből önmagát festette volna meg. Dühösen, szinte futva indult haza a portékájával, amit szokatlan módon utasítottak vissza. Közben grimaszokat vágva kapkodta össze a csomagolópapírt, takargatta vele a képet, én pedig néztem a halott anya halványzöld arcát, ahogy átviszik a konyhánkon, ki a hátsó ajtónkon, az udvarunkon, a kertkapunkon az utcára, és eltűnik a sarki orgonabokor mögött.
