Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 12. szám - Lengyel András: A Naményi–Kner-féle Haggáda (Rítus, „liberális” hagyományértelmezés és veszélyjelzés)
76 vizuális élményt nyújtó héber betűk rajzolata (két méretben is), az „olvasható” magyar szöveggel szerves egységet alkotva, szinte eszköztelenül, akkor is megteremti a mű auráját. S a „csak” szép könyvből, a „magyar” (latin) és a héber betűk összerendezett vizuális élménye által a zsidó hagyomány ereje és hangulata is fölsejlik, és a magyarul is adott szöveg valamennyire be is vezet a hagyomány világába. A hagyomány finomszerkezetébe persze így nem lehet belelátni, ehhez a héber nyelv professzionális ismerete is szükséges lenne, de egy Haggáda forgatása optimális esetben sem pótolja a jesivák stúdiumait. A hagyomány aktualizált, fogyaszthatóvá tett változatát azonban segít megtartani. És ez a magyarországi – magyar – zsidó diaszpóra szempontjából nem lebecsülendő szerep. A hagyomány internalizálása és az akkulturáció összekapcsolódik itt. Az anyanyelv (a magyar) és az ősnyelv (a héber) összekapcsolódása, együttélése egy életalakító kulturális szimbiózis lehetőségét tartja fönn és újítja meg. Mindez a „másik” oldal felől nézve is értelmes szerep. Mint hagyományközvetítésnek is megvan az ösztönző és erősítő funkciója egy ilyen kétnyelvű, mennyiségileg főleg magyar, atmoszférája szerint viszont elsődlegesen zsidó szövegkorpusznak. Fölidéz, emlékeztet és összehoz. 3 Itt egy pillanatra meg kell állnunk, és egy pillantást kell vetnünk arra a ritualizált és ritualizáló szerepre, amely hagyományosan egy ilyen könyv funkcióját adja. A haggáda: szertartáskönyv, méghozzá „pészach estéjére”. Azt is lehetne mondani, hogy egy ünnep rituális és verbális forgatókönyve – előírja, hogy az ünnep alkalmából mit kell csinálni és miről kell beszélni. A vallástudomány erről ezt írja a maga nyelvén: „A széder, eredeti értelme szerint, »rend«. A pészach esti szertartásának s benne az ünnepi étkezésnek a rendje. A szertartásrendet, főbb vonásaiban legalább, igen régi hagyomány szabályozza. A talmudi iratokban (Misna, Gemóra, Toszefta) külön értekezés tárgyalja (Peszachim). Ugyanígy Maimonidesnél (Misná Tóra, III: Hanéch umacca) stb. A rítus magja szertartási étkezés: a peszah, macca és maror, illetve az arba kószot, a négy serleg (pohár) bor. A szertartáshoz tartozik a történet elmondása, a haggáda. A szertartás szövegkönyve, amit peszah haggádának nevezünk, pontos rendben ismerteti az előírt cselekményeket és közli az elmondandó szövegeket. Ez a szövegkönyv nem egyszerre alakult ki, hanem évszázadokon át, lépésről lépésre. Bizonyos értelemben mindig is képlékeny volt, képlékeny ma is [...]. Közelebbről nézve, a szövegkönyv a kiegészítések és hozzátoldások miatt nem is egységes szerkezet. A szöveg részei a kéziratokban, és a legtöbb nyomtatott kiadásban is, mindig jól láthatóan, címekkel és más módon is, elkülönülnek egymástól.” (Komoróczy 1993: 11.) A Kner-haggádában a szertartási tagolás, bár nincs mellőzve, „a háttérben van . A kolofon azt mondja ugyan, hogy ez a Haggáda »az ősi szertartásos rend szerint« van összeállítva, ámde aki ezt a könyvet széder este szeretné használni, annak igen jól kell ismernie az ősi hagyományt, az eleven szokásokat, ha nem akar eltévedni benne, ha nem akarja elvéteni a szertartást. De ha ismeri: a lényeges dolgok itt is rendben vannak.” (Komoróczy 1993: 11.) Mindez nem véletlenül alakult így; a rítus és a szöveg összetartozása a szertartás lényegét fejezi ki. A rítus a maga szimbolikus módján utal a szövegre, a szöveg viszont magyarázza s mintegy igazolja a rítust, de mindkettőnek van bizonyos egyéni mozgástere is, alakulási, módosulási lehetősége. A Kner-haggáda „rugalmas” hagyománykövetése aligha szimpla tudatlanság vagy „lazaság”; a kiadvány történeti és geográfiai indexe ez a viszonyulás. A hagyomány „itt és most” lehetséges formája, amely magáról a hagyományozódás lényegéről árulkodik. Az archivált, rögzített hagyomány nem élő hagyomány. A könyv szorgalmazóit nyilvánvalóan ez a kettős kötődés mint egységes magatartás
