Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)

2021 / 12. szám - Lengyel András: A Naményi–Kner-féle Haggáda (Rítus, „liberális” hagyományértelmezés és veszélyjelzés)

77

jellemezte. Naményi Ernő, aki e projekt fölvetője és mozgatója volt, önmagát is jellemezte, amikor 1934. július 24-én tervét így körvonalazta: „Ki szeretnék hozni egy nagyon szép Haggádát főleg magyar és kevés héber szöveggel, és modern

fametszetekkel.” (Idézi Komoróczy 1993: 4.) Ezek a paraméterek, amelyeket Naményi megad, senki számára ne legyen kétséges, a hagyománytól való aktuális elmozdulás paraméterei; nyelvi és kivitelezési szempontból egyaránt. De az is nyilvánvaló, nem egyszerűen egy szép művészeti kiadvány volt a cél. A hagyomány fölidézése maga is a terv részének számított.

A pészach az egyiptomi fogságából való kiszabadulás ünnepe; az ünnepi vacsora pedig az erre való emlékeztetés alkalma és eszköze. Az étel- és italfogyasztás maga is az emlékeztetés szolgálatában áll, szimbolikus aktus. A pászka, a „sült csont”, a sós vízbe mártott petrezselyem stb. fogyasztása, miként a pohár bor is, közvetlenül visszautal az ünnep alkalmául szolgáló eseményre – a szöveg egy helyen a pászkát mint a hajdani „nyomorúság kenyerét” azonosítja. S hogy itt egy rítus részeinek vagyunk a tanúi, jelzi a serlegemelés és az ivás szétválása is – a serleget többször csak fölemelik, de nem isznak belőle. A serlegemelés csak szimbolikus aktus. Az ünnepi atmoszféra és a rituális-szimbolikus emlékeztetés csak része a pészach estéjének; az emlékeztetés centruma értelemszerűen maga a verbális emlékezés.

Nem kétséges, a Kner-haggáda üzenetének legmélyebb és legbeszédesebb rétege maga az elbeszélt szöveg, a haggáda. Ez beszél legtisztábban a hagyományról, s ez fejezi ki a legpontosabban a hagyományértelmezést irányító aktualitást is. Az 1930-as évek közepén járunk; évekkel Adolf Hitler (1889–1945) németországi hatalomra kerülése (1933) után, és pár évvel a magyarországi zsidótörvények megalkotása előtt, úton a vészkorszak felé. Egy évtizeddel korábban, a húszas évek elején vagy közepén aligha merült volna föl egy ilyen kiadvány terve, s ha mégis létrejött volna, a hagyományközösség állapota nem ilyen haggádát eredményezett volna. A harmincas évek közepe azonban már és még történeti határhelyzet volt; a veszélyhelyzet már a hagyomány felé fordította a figyelmet, de a közösség, amely figyelmének tanújelét adta, csak a saját élményei, tapasztalatai és erudíciója szerint szólalhatott meg.

S a gyomai Haggádát, tipográfiai mívességén túl, éppen ez teszi történeti érdekességűvé.

4

A Naményi Ernő kezdeményezte haggádát részletes tanulmányban bemutató Komoróczy Géza (1993) a zsidó hagyomány alapos ismeretében összevetette a megvalósult művet a mainstream

hagyománnyal. Elemzése a maga nemében mintaszerű, és nagy filológiai akríbiával, akkurátus pontossággal mutat ki minden szertartásrendi és szerkezeti eltérést. A szerkezeti és szöveghiányok éppúgy nem kerülik el figyelmét, mint egyes, jellegzetes szóválasztások, vagy éppen a fordítások pontossága, illetve „szabadsága” – az eminensen vallástudományi érdeklődésű olvasókat tanulmányához lehet utalni.

Komoróczy (1993: 11–17.) megadja a Haggáda szinoptikus szerkezetét. A szöveg egységeit, a szertartási mozzanatokat és a kiegészítő énekeket; egymásra vetítve a hagyomány előírásszerű rendjét és a Naményiék megalkotta Haggáda tényleges szerkezetét. A szerkezet egységeit ötven pontban veszi számba, tipográfiailag is jelölve az eltérő funkciójú részeket. Ezen belül húsz pontban regisztrálja a szöveg egységeit, gondosan jelölve a hiányokat, illetve az eltéréseket. A szerkezeti tagolás a Haggáda szertartáskönyvi használatának fontos eszköze, Kner tipográfiája is figyelembe veszi ezt, és mintaszerűen alkalmazza. A tagolás természetesen az értelemalkotás szempontjából is fontos.

Vallástudományi szempontból valamennyi mozzanatnak a mérlegelése szükséges és tanulságos. Szempontunkból, gondolkodás- és habitustörténeti szempontból ezek mind-