Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)

2021 / 12. szám - Kötter Tamás: Az erdőn át a folyóhoz

21

– Mi a baj, Erwin? – Mostanában sokat gondolkodtam a háborún.

– És pontosan min gondolkodtál?

– Azon, amit eddig csináltunk. Azokon a szörnyűségeken, amelyeken Oroszországban keresztülmentünk, és amiket mi csináltunk ott. Most, hogy Hitler halott, Németország meg odavan, különösen értelmetlennek tűnik az egész. Úgy érzem, jobb lett volna bele se vágni.

– Ami megtörtént, az megtörtént, a múlton már felesleges bánkódni, pajtás.

– Lehet – hunyta le a szemét Erwin. – De azért, ha egy mód van rá, nem szeretnék már több embert megölni.

– Pedig a háború már csak ilyen, ölni kell az utolsó pillanatig.

Erwin kinyitotta a szemét és Heinrichre nézett.

– Ezért is várom, hogy vége legyen. – Nyugalom – Heinrich Erwin vállára tette a kezét. – Lehet, hogy nem is kell. Ivánéknak semmi jele. Legfeljebb két óra, és a túlparton leszünk, és azzal vége. Te is hallottad, hogy ha már ott leszünk, a Hauptsturmführer felment bennünket a szolgálat alól, és végre hazamehetünk.

– Az jó lenne. Az nagyon jó lenne – sóhajtott fel Erwin.

A tüzérségi tűz még intenzívebbé vált, és mintha közelebb húzódott volna.

Erwin ellökte magát a faltól, és elnézett a távolba. A morajlástól eltekintve a tiszta, kék májusi égbolt alatt minden békés és valószínűtlenül nyugodt volt. A sakktáblaszerűen egymást követő mezők és szántók sütkéreztek a reggeli napfényben, a földeket átszelő vasútvonal sínei meg-megcsillantak a távolban.

– Két óra – mondta, aztán a vállára vette a falnak támasztott MG-42-esét. *

– Most már minden rendben lesz, ne izguljatok – mondta Erwin a géppuskák mellé segítőjüknek rendelt két hitlerjugendesnek, és intett nekik, hogy ők is mász

szanak ki a gödrökből.

A táj, amelyet a távcsövével pásztázott, ugyanolyan békés volt, mint amikor két órával korábban bemásztak a lövészgödreikbe. Az ágyúdörgés ugyan egyre közeledett, de végül nem érte el őket a bombázás vihara, amikor a detonációk egyetlen, fülsiketítő mennydörgésbe olvadnak, a föld szinte hullámzik, minden becsapódás után gejzírként szökik a magasba, és az égett kordittal telített levegő szétmarja az ember torkát. – Gyerünk, vár a túlpart! – adott Erwin parancsot az indulásra.

Bevették magukat az erdőbe.

Ahogy távolodtak a falutól, úgy halkult el az ágyúdörgés. Hamarosan mély, átható csend ereszkedett rájuk.

– Testvérek vagytok? – törte meg a hallgatást Heinrich.

Mindkét hitlerjugendes lenszőke volt, a nagyobb tizenöt-tizenhat éves, a másik még nála is fiatalabbnak tűnt. A vállukon puska lógott, szeplős arcukon izzadság csillogott, ahogy próbáltak a két férfival lépést tartani.

– Igen – felelte a magasabb gyerek.