Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)

2021 / 12. szám - Kötter Tamás: Az erdőn át a folyóhoz

20

– Figyeljenek rám, a Führer halott, Berlin elesett, de mi mégsem adhatjuk át magunkat a kétségbeesésnek – mondta a Hauptsturmführer az épület előtt felsorakozott volksstrumosoknak, hitlerjugendes fiúknak és az egyedül igazán harcképes két felnőtt férfinak, Erwinnek és Heinrichnek. Az éj lassan véget ért, a napkelte előtti hajnali derengés töltötte meg a levegőt. A szántók felett lebegő köd oszlani kezdett, a csillagok fénye elhalványult, a környező erdők kontúrjai mind tisztábban látszottak.

– Átgondoltam a helyzetünket – folytatta a tiszt. – Ha lehet így fogalmazni, akkor mi most a Sztüx rossz oldalán vagyunk, ránk itt már csak kínzás és halál vár. A nőkre... – itt elakadt, mintha a szavakat keresné, miközben vetett egy pillantást a katonák mögött sorsukra váró fiatal lányokra, a gyerekeik kezét szorongató asszonyokra és a fáradtságtól szinte összezsugorodott testű öregekre, de aztán erőt vett magán és folytatta: – ...a megbecstelenítés. Akit a hűségesküje aggaszt – lépett az első sorokban álló két SS-katonához, és egyenként keményen a szemükbe nézett –, azt megnyugtatom, hogy a Führer halálával az is érvényét veszítette. Erwint hidegen hagyták a Hauptsturmführer defetista kijelentései, aki köny

nyedén túllépett azon a tényen, hogy a fogadalom nemcsak Hitlerhez, hanem azokhoz is köti az SS tagjait, akiket a Führer a feljebbvalójuknak rendelt. Már semmi sem számított. Az Oderától való visszavonulás óta tudta, hogy a birodalom megmentésére tett kísérletük kudarccal végződött. Ha az orosz ágyúk összpontosított tüze nem is, azok a menekültoszlopok, amelyek ellepték az országutakat, a falvakban, a városokban kitűzött fehér zászlók megértették vele, hogy Németországot nemcsak az ereje, de hite is elhagyta, nincs már mit tenni érte. Megadni magukat az oroszoknak, ez eszébe sem jutott. Túlságosan is sokszor látta a fronton, milyen borzalmas sors vár a fogságba esett Waffen-SS-esekre. Csendes belenyugvással fogadta hát a tiszt döntését, hogy a kis csapat megpróbál majd egy közeli, felrobbantott híd vízbe rogyott vázán átkelni a folyó nyugati oldalára. *

– Úgy látom, hogy megint mi maradunk utolsónak – fordult csalódottan Erwin Heinrichhez.

– Mindig mi maradunk utolsónak, ehhez hozzászokhattál volna. Elvégre mi vagyunk a Führer tűzoltó brigádja – mondta nevetve Heinrich, akit még akkor sem hagyott el az örök optimizmussal párosuló jókedv, amikor a tiszt közölte velük, hogy egy esetleges orosz támadás esetén kettejüknek kell tartaniuk a falut, amíg a többiek át nem érnek a folyó túlsó partjára. – Ez igaz – sóhajtotta Erwin. – De azért titokban reménykedtem, hogy ezúttal megússzuk.

– Pedig jobb, ha megbarátkozol a gondolattal, hogy Iván még egyszer a seggedbe pörkölhet.

Erwin az épület falának dőlt, az arcát a fény felé emelte, és belehunyorított a napba.

Valahonnan a távolból tompa robbanások zaját hozta feléjük a szél.

Mindketten hallgattak. Heinrich Erwin arcát fürkészte.