Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)

2021 / 12. szám - Kötter Tamás: Az erdőn át a folyóhoz

19

menekülésbe fogott, riadt nyájként spriccelve szét. Hosszú percek teltek el, amíg újra összeverődtek, hogy folytassák golgotajárásukat. De voltak, akik sosem tértek vissza. Eltévedtek, vagy úgy döntöttek, hogy egyedül biztonságosabb, vagy talán a lövések végeztek velük. Leszámítva a titokzatos fegyverhangokat, amelyek éppúgy származhattak ellenségtől, mint baráttól, nagyobb baj nem érte őket. Sem a fejük felett köröző vadászgépek és kétfedelűek, sem az utakon cirkáló páncélos ékek nem fedezték fel őket. Az erősen megcsappant csapat végül egy Jerichow nevű falunál érte el az Elba keleti partját.

*

„Figyelem, figyelem! Hamarosan fontos bejelentést teszünk a német nép számára”, szakította félbe a bemondó az adást, most már fülsiketítő hangon. Izgatott morajlás futott végig a faluszéli pajtában, ahová a menekülők éjszakára beszállásolták magukat. A csűrben sötét volt, csak néhány Hindenburg lámpa adott némi kísérteties fényt. Néhányan felemelték a fejüket, mások ülőhelyzetbe tornázták magukat.

– A csodafegyver! Elkészült a csodafegyver, amivel megnyerjük a háborút! – kiabálta a földről felkelve egy civil ruhás férfi, de nem tartott sokáig a lelkesedése. A koszos, beesett arcú katonák, ijedt civilek, gyerekeiket szorongató nők reményvesztett tekintetétől visszahanyatlott a padlóra, mint egy marionettbábu, amelynek a bábos elengedte a zsinórjait, és zokogásba tört ki. – Maradjanak csendben, és figyeljenek! – szólt rá az emberekre a Hauptsturmführer. A morajlás lassan elhalkult, csak a civil ruhás férfi vinnyogott, mint egy éhes kutyakölyök az éjszakában.

Erwin a katonazsákját a feje alá gyűrve a földön feküdt, de most a csodafegyver emlegetésére ő is felült, és lopva Heinrichre pillantott, de az csak a fejét ingatta mosolyogva. A rádióból érkező hírek továbbra is a német csapatoknak az „ázsiai hordák ellen folytatott heroikus küzdelméről” szóltak, de arról már semmilyen konkrétummal nem tudtak szolgálni a menekülőknek, hogy mit is tegyenek. Este tíz felé járt az idő, amikor bejelentették, hogy Bruckner VII. szimfóniája következik. Ahogy az első dallamok felhangzottak, Erwinnek azonnal eszébe jutott, hogy az iskolai zenetanára, Herr Werth annak idején „monumentálisnak” nevezte az alkotást, mielőtt lejátszotta a felvételt az osztálynak. Nem sokat értett a zenéhez, de átfutott az agyán, hogy ez nem éppen az a fajta, amivel győzelmet szokás ünnepelni. Miután a dobpergéssel véget ért a mű, furcsa, pattanásig feszült csend ülte meg a termet. Újra a korábbi, nyugodt bariton szólalt meg a rádióból: „A jelentések szerint Führerünk, Adolf Hitler, utolsó leheletéig küzdve a bolsevizmus ellen, elesett a főhadiszállásán, a Birodalmi Kancellárián.”

– Vége a háborúnak? – törte meg egy női hang a bejelentést követő hosszú, dermesztő csöndet.

– Még nem. De már csak napok kérdése – érkezett a válasz egy öregember rekedtes hangján. *