Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 11. szám - Kiss A. Kriszta: Hitelesíteni a megkérdőjelezést (Milbacher Róbert: Angyali üdvözletek)
140 Pista felelősségre vonható-e. Pista vallomása nem tartalmaz igazi magyarázatot, mégsem lesz belőle komolyan vehető gyanúsított, főleg azért nem, mert olyan szavakkal írja le az Esperes hozzá intézett kérését (hogy halála után vágja le a fejét), amelyet magától nem használna („Ebből az árnyékvilágos dologból tudták a rendőrök, hogy igazat mondhat a Pista, mert olyat azért ő magától nem tudott volna kitalálni, vagy pláne mondani, hogy árnyékvilág .” 9.). Ezen a ponton kez dődik a regény egyik legjelentősebb és az egész szövegen végighúzódó problémaköre: az igazság keresése, a szavak hitelességének kérdése, vagyis a számos elbeszélő és azok hallgatóinak kapcsolata, kételkedése vagy éppen bizalma. Három nyelvi regiszterben íródott és három párhuzamos történet et tartalmaz az Angyali üdvözletek . Az első egy szakrális hangnem ű, paragrafikus álevangélium Teofilus tollából, aki Lukács evangélista tanítványa volt, és aki bizonyára ebben a szöveguniverzumban is azonosítható azzal a Teofilussal, akinek Lukács az általa lejegyzett evangéliumot, illetve az Apostolok cselekedetei t ajánlotta – ha így olvassuk, egy plusz értelmezést nyer ez a sík: az eredeti evangélium, amit tanítója „kétségtelen valóság”-ként nevez meg (Lk 1, 4), nem volt elég Teofilusnak, további kérdések gyötörték, így inkább megírta a saját változatát (ezzel utat nyitva a kötet azon karaktereinek, akik a kutatást, a kíváncsiságot és a képzelőe rőt választ ották a hit és a dogmák helyett). A második egy Kádár-kori – változó, hogy mikor Pista és mikor a falusiak fókuszából szóló –, profán nyelvi regiszterben elbeszélt történet, a harmadik pedig egy regényesített álevangélium, amelyet egy szekta tanítványainak narrációjában olvashatunk. Bár ennek a hangneme is inkább szakrális, mint profán, az elbeszélésmódja nem egyházi szövegre, hanem annak parafrázisára emlékeztet. Továbbá ez az egyetlen sík, amelyben az elbeszélő héber helyesírás szerint használja a tulajdonneveket (pl. Zecharja, Eliséva, Mirjam, Jisraél, Jerusalajim), amely egyrészt praktikussá válik, amikor a szűkszavú, paragrafikus álevangélium és a terjengősebb, profánabb álevangélium történéseinek egymástól való eltéréseit akarjuk meghatározni. Másrészt viszont azt is mutatja, mely történetet melyik korban és milyen nyelvi közegben adták át a hallgatóságnak, illetve az olvasóknak – ezzel is mutatva, hogy a regény három különböző szövegsíkját elsősorban a befogadók és a továbbadók felől érdemes megközelíteni. Ha a harmadik sík narrátorainak szavait vesszük alapul, miszerint a Keresztelő Szent János eredetét tárgyaló iratokat „kétes információkból állították össze az olyan írástudók, akiknek szemmel láthatólag egyetlen szándékuk a valóság elkendőzése vagy – ha másképp nem ment – teljesen meghamisítása lehetett” (15.), az első sík paragrafikus álevangéliuma is egy másolatot imitál csupán. Ezek az írástudók az évek során bizonyára nemcsak az iratba foglalt eseményeket hamisították meg (létrehozva az olvasóban egy alapvető bizonytalanságot, amely csak tovább fokozódik később), hanem mindig az éppen használatos nyelvet vették magukra. Így az itt olvasható szöveget egy olyan imaginárius másolatnak tekinthetjük, amely az „eredeti” hamisítása, korszerűsítése. A regényes álevangélium síkján a tanítójuk által átadott történetet többes szám első személyben, névvel nem rendelkező tanítványok belső fokalizációjából olvas hatjuk. Az ő időbeli beágyazottságuk egy félmondatból határozható meg: „úgy tudtuk róla [a tanítóról], hogy tanúja volt azoknak a lett dolgoknak, amik bekö-
