Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 11. szám - Kiss A. Kriszta: Hitelesíteni a megkérdőjelezést (Milbacher Róbert: Angyali üdvözletek)
141 vetkeztek” (17.), és közegük is pozicionálható: egy szekta, amely a Hamis Tanító (vagyis Jézus) templomai, egyháza (vagyis a kereszténység) elől különül el és vitatja meg saját hitének alaptörténetét – nyelvi regiszterük tehát ezzel magyarázható. A falusi síkon pedig annak a kivonatát olvashatjuk, hogyan beszélte el Pista mindazt, amit az Esperestől hallott, valamint a falusiak azt, amit az Esperesről hallottak. A különböző nyelvhasználatok, az eltérő műfajokba való illeszkedések és az azok között való lavírozások az eddigi Milbacher-szövegekhez hasonlóan hitelesek, meggyőzőek, így az elismerésen túl nem is részletezném tovább – úgy gondolom ugyanis, hogy aki a szerző eddig megjelent két kötetét olvasta, nem feltétlenül lepődik meg legújabb kísérletének sikeres kivitelezésén. Emiatt számomra nem is a szövegnek ez a tulajdonsága volt a legkiemelkedőbb, hanem a különböző, megbízhatatlannál megbízhatatlanabb narratív síkok egymás mellett húzódása, azok eltérő voltának folyamatos érzékeltetése, máskor pedig tudatos egymásba mosása. A szerző nem egyszerűsíti le az olvasó dolgát azzal, hogy homodiegetikus elbeszélőkkel dolgozik, így a regény mindössze három síkra osztása is méltatlan szimplifikálásnak tűnik egy narratív elemzés során. A falusi történet magj át két elbeszélésaktus alkotja: az, amely során az Esperes Pistát „tanítja”, illetve amikor Pistából a kocsmában kitör mindaz, ami aztán elindítja a „kíváncsiságlavinát” – ezen a színtéren a főszerepet a regény végére átveszi tőle Titi –, de ezeket a konkrét elbeszéléseseményeket a szövegben nem találjuk meg, mindössze azok kivonatát (visszautalnék itt a már említett bizonytalanság fokozódására). Emellett olvashatjuk egyrészt Pista kommentárjait arról, hogy mit gondol az Esperestől hallott történetről – amely véleményformálás szintén kettéválik, mert van, amit megtart magának, és van, amit továbbad a kocsmabeli hallgatóságnak –, illetve a falusiak kommentárjait ahhoz kapcsolódóan, amit Pistától hallanak és az abból kiinduló analógiákat. Az álevangéliumra rezonáló falusi események a szent és a profán közötti különbséget prezentálják, többek között Irénke és Tégli Feri bácsi története nyomán, amelyből megtudjuk, hogy Elisévához hasonlóan Irénkének sem született gyermeke, és Zecharjához hasonlóan Tégli Feri bácsit is ápolnia kellett a feleségének öregkorára – a regényes álevangélium szerint Zecharja Isten büntetése miatt került ebbe a helyzetbe, amelyet hitetlen kérdésével érdemelt ki, Tégli Feri bácsi pedig combnyaktörése miatt szorult rá addig elnyomott és megszégyenített felesége segítségére. Egymásra vonatkoztatható ez a két történet abból a szempontból is, hogy mindkét női karakter a férje árnyékában élt azok megnyomorodásáig, és új életre keltek, amikor tőlük függött a túlélésük: Eliséva kizárólag akkor beszélt szabadon házasságuk során, amikor Zecharja képtelen volt arra, hogy félbeszakítsa, Irénke pedig szinte örömmel fogott bele házasságának ennek az új epizódjába. Az analógiák mellett a fő száltól látszólag függetlenebb történeteket is elmesélnek a falusiak, amelyek időnként egészen addig bosszantóan terjedelmesnek tűnnek, amíg rá nem jövünk, hogy azok is szerves alkotóelemei a cselekmény kiteljesedésének. Ilyenek például az Esperes múltjáról szóló mendemondák (amelyeket végül Titi próbál meg hitelesíteni állítólagos „biztos forrásai” alapján), valamint a parókiára érkező „zsidóforma” emberrel való kapcsolata – ez utóbbi kifejtése során tájékozódik végre az olvasó arról, az
