Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)

2021 / 2. szám - Zelei Miklós: Egy igazlátó és a gazfickók (Tragikus farce szünet nélkül)

22 lanatokban, a nehéz helyzetekben képes legyek helyes döntéseket hozni. Istenem, segíts, hogy a bennem élő rosszat legyőzzem. Ne legyek megvehető se pénzzel, se előnyökkel, se csábító ígéretekkel. Imádkozom, Istenem, azoknak a hűséges magyaroknak a lelkéért, akiknek a kivégzési jegyzőkönyvét ezen az asztalon írták meg a hóhérok, miközben ők lógtak a bitón és orvos vizsgálta fehér köpenyben, hogy élnek-e még. Örök életet adj nekik, Uram. Add, hogy a közeledbe kerülje­nek. Add, hogy a túlvilágon békét és fényt találjanak. Add Uram, hogy a kegyet­lenség örökre tűnjön el a földről. A gyűjtőben az alsó csillagba voltak bezárva a halálraítéltek. Volt köztük egy tizenkilenc éves egyetemista lány. Megőszült. A magam szemivel láttam falhoz állítva, amikor beszélőre vittek. Ott állt. Mert ugye az orrával a falat köll verni. Másfél évig volt halálra ítélve, akkor kihirdet­ték, hogy kegyelmet kapott, életfogytiglant. De mit jelentett neki az a másfél év ? Egy tizenkilenc éves lánynak. Mit csinálhatott? Akármit, nincs jogom kegyet­lennek lenni vele. Aki kegyetlen, az mindenre képes. Ők! Szeretik mondogatni, amikor vallatnak minket, hogy aki hazudik, az lop. Aki lop, az gyilkol. Nem így van. És mivel fokozza a tetteit az, aki gyilkol? Majd megtudom, ha kiszaba ­dulok. Istenem, segítsd azt a leányt. Segítsd a kivégzettek itt maradt családját. Szüleiknek adj megnyugvást. Házastársuknak munkát, megélhetést. Ne meg­vetésben teljen az életük, hanem olyanokkal is találkozzanak, akik segítő kezet nyújtanak nekik. Istenem, vigyázz a kivégzettek, a hősi halottak, az emigrációba kényszerítettek gyermekeire. Tanulhassanak akkor is, ha elzárják előlük az isko­lát. Ne higgyék el azokat a hazugságokat, amelyeket hős apjukról, hős anyjukról, hős testvérükről mondanak nekik. Ne higgyék el, amit a forradalomról hazudnak nekik. De óvatlanok se legyenek. Készüljenek a jövőre és ép lélekkel jussanak át egy jobb világba. Istenem, add meg nekem, hogy minél hamarabb kiszabaduljak innen és segíthessem őket. Nekem nincs és már nem is lesz gyermekem. Pedig egy kislányra nagyon vágytam. Legyenek hát ők a gyermekeim. Anna, a felesé­gem, kilencéves volt az első világháború végén, amikor Vukovárról menekült a családjával a megmaradt Magyarországra, mert az édesapja, aki állomásfőnök volt a városban, nem tette le a hűségesküt az új jugoszláv államra. Gyönyörű házuk volt a Duna-parton. A teljes nincstelenségbe érkeztek. Mint sok ezer sors­társuk, ők is vagonlakók voltak. Nem lehetett a vagont fűteni, Anna fölfázott és itt maradunk utód nélkül. Én így is szeretem. Talán még jobban. Kitartok mellette. Kitart mellettem. Semmit nem adott el az otthonunkból abban a nehéz helyzetben, amibe került. Pedig mindenért fizetnie kell. Nem segítenek rajtunk ingyen. Segíts, Uram, hogy engedélyezzék a beszélőt. Nagyon szeretném látni őt. Mindig megígérik, hogy lesz beszélő. Bejöhet látogatóba. De nem teljesítik ezt az ígéretüket se. Egyedül van otthon a megfélemlített városban, nagy szegénység­ben. Az emberek még az utcánkba is félnek bemenni. Félnek kifizetni neki azokat a munkadíjakat, amelyekkel az én korábban elvégzett munkámért tartoznak nekünk. Nem az a magyar ember, akinek úgy szereti hinni magát. Bárcsak az lehetne! Segíts ebben, Istenem. Segíts, hogy példát tudjak mutatni a barátaimnak és az ellenségeimnek. Czéfó Lackó csöndben bejön. Czéfó Lackó: – Ember, hogy ilyen szépen imádkozik maga.

Next

/
Thumbnails
Contents