Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 11. szám - Komálovics Zoltán: A vendéglét mint poétikai tapasztalat (Villányi László: mindenek előtt)
138 életszervező múlttá (emlékké) és jelent alakító tapasztalattá (élménnyé ). Valójában ezek a különálló nyomok, jelek a korábban tárgyalt vendéglét érzékelhető üzenetei, ajá nlatai, s ezek észrevételezése pedig magának az életidőnek a ritmizálása, az idő kitöltése. Érdemes kissé részletesebben kitérni a két szintaxisának poétikai szerepére is. A máso dik ciklus minden verse nagy gonddal szerkesztett egyetlen versmondatból áll. Ezek mindegyike kijelentő mondat, valamiféle utólagosság, felülpozicionáltság bizonyossága szólal meg bennük. Ezt az érzetet erősíti a mondatok grammatikai koherenciája is. Ezzel szemben az első ciklus szövegei gyakran tartalmaznak befejezetlen, csonka mondatokat. A saját életedbe című szöveg tematizálja is ezt a (Villányinál már korábban megjelenő) grammatikai sajátosságot: „Ezúttal nem téveszted el a peront, évekig bolyongtál, / de most saját életedbe érkezel, kiegészülnek időről időre / félbehagyott mondataid.” A félbehagyott monda tokból történő építkezés a szöveg ígérete ellenére („kiegészülnek félbehagyott mondataid” ) mindvégig megmarad a ciklusban, jelezve a nyitószövegben rögzített „bizonytalanná vált minden”-érzés következetes jelenlétét. A lezáratlan mondat Villányinál olyan nyelvi redukció, ami többnyire hiányteremtő funkciót lát el, s a világban tapasztalható összerendezhetetlenség nyelvi képleteként áll elő, hiszen a nyelvi egység nem teremti meg a maga kontextusával a konnektorait. Így a szövegbe tagolódás helyett önmagába zárul. Véleményünk szerint ez a struktúra is a pillanatot/pillantást reprezentálni szándékozó poétika eszközeként érvényesül: „Mint aki a világ idején kívül saját tempójában baktat / a hegyen, rejtelmes völgy felé ér, s úgy néz szemébe / egy tó, akárha minden reggelen.” Mondhatnánk, hogy kötetben szinte önálló tematikát képviselnek az elmúlásversek, de a fent bemutatott szerkezeti párhuzamosság miatt nem lennénk pontosak a kötettel szemben, de hangsúlyoznunk kell, hogy a mindenek előtt nagyon finoman építi ki azt a beszédmedret, melyben az elmúlásérzettel születő hang megszólalhat. Ez a szólam nem válik dominánssá, nem él az érzelmi hatáskeltés eszközeivel. Úgy szólal meg, mintha a beszélő belebolyongana a neki rendelt elmúlásba, és azt – mint a vendéglét oly sok felkínált tartalmának egyikekét – fogadja. A veri álmodat című versben a kötet egyik legszebb mondásegysége – e poétika praxi sához hűen – epikus álomképként láttatja és teszi történéssé az elmúlás egyszeri, jövőbeli pillanatát: „Hiába megyek át a túloldalra, kanyarodom egy másik / utcába, hallom a csörgést mögöttem, egyre közelebb. A / kereszteződésnél utolér, hátrafordulok: egy ember övén / töméntelen mennyiségű kulcs billeg. Vajon melyiket / nyújtja majd felém. Milyen ajtót nyit?” Ez a sokfelől és sokfelé olvasható szöveg bravúrosan modellezi Villányi e kötetének finom váltásokban realizálódó polifóniáját, s a szemlélet szintjén ragadja meg a vendéglét emberének a felé érkezővel szembeni bizalmát és nyitottságát. De Villányi új verseskönyve mindenekelőtt: igazi, poézist érvényesítő költészet. (Kalligram Kiadó, 2020)
