Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 11. szám - Komálovics Zoltán: A vendéglét mint poétikai tapasztalat (Villányi László: mindenek előtt)
137 valóságot, tehát egy dialogikus poétikai tér koordinátáit fekteti le. A második mondat: „Július elején még nem vettem őszibarackot a piacon” E/1-ben, az előző szólamot kitérítve a konfesszionális beszéd grammatikáját hozza működésbe, hogy a harmadik szövegegység majd ezt modifikálja az epikus E/3 narratíva megjelenése révén: „Pillanatok sokaságát birtokolta, a késésben ért időben / állomásról állomásra.” A kötet intonációja tehát eleve három beszédmedret nyit meg, s ez a három szólam az egész ciklusban párhuzamosan építi a szövegvilágot. A szólamok viszonya azonban jelöletlen, s bizonyos szempontból valóban párhuzamosan futnak egymás mellett, olyannyira, hogy az egyes versek esetében a szövegintegritás vagy a szemantikai koherencia technikai elemei szinte hiányoznak. Ez a szerkezeti heterogenitás különösen akkor válik hangsúlyossá, ha a második ciklus nagyon koherens, egyetlen (hosszú) versmondatból álló szövegszerkezeteivel vetjük össze. Mintha ez a rész az előző ciklus szerkezeti szintézise lenne, egybetereli a regiszterekre osztott énintegritás polifon szólamait, s ezen az eljáráson keresztül azonnal kezelhetővé, egyszerűsített „képletté” redukálná az ént szólásra késztető, széttartó érzelmi tartalmait. Véleményünk szerint ennek a szerkezeti-formai játéknak nagyon fontos poétikai üzenete van. Az első ciklus minden darabja öt mondásból áll, s mindegyik a fent bemutatott hármas tagolású meder valamelyikébe tartozik. A kétszeres sortávolsággal elválasztott egységek megbontják a kontinuus szövegfelületet, s ebből (is) fakadóan nem jön létre összefüggő szemantikai tér, azaz olyan tartalomegység, ami a versalakzatban nyerne formát. Úgy érezhetjük, hogy a mondások egy nekik rendelt keretben szabadon járnakkelnek – távolságuk mértékétől függően hol érintve, hol elkerülve egymást. Ezt a „szabadmozgás-képletet” erősíti az a textuális tény is, hogy több szöveg egymással konfrontálódó, sőt egymást cáfoló szövegegységet is bent tart a terében. A már többször idézett megigézve áll című vers második egységének állítása : „Már csak dereng, ki is volt az a valaki, aki a másik / életemet élte” nyilvánvalóan szemben áll a szöveget záró mondással: „Nap nap után meg igézve áll, csak időközben fehér haja / lett a barna fiúnak.” A grammatikai-retorikai parallelizmus azt a szemléleti belátást formalizálja, hogy az öröm vagy bánat, a szépség, a boldogság, a szomorúság s a léleknek mindazok az érzelmi tónusai, amelyeket Augustinus distentio animi -ként nevez meg, nem állandó síthatók, nem kiterjeszthetők az életidő nagyobb szakaszaira, hiszen egy-egy pillanat vagy pillantás hozza létre őket. Ebben az értelemben az első ciklus szövegegységeinek többsége valójában egy sajátos pillantássorozat önálló pillanattá rendeződött diszkrét eleme. A szövegegységek között ily módon megképződő hiány, textuális szakadás döntő jelentőséggel bír, hiszen a forma szintjén a poétika terébe vont életvalóság hiányainak, szakadásainak a reprezentációjaként értelmezhető. „Hatalmas evezőcsapásokkal vitt a vízen, de hiányzott / a csónak, s két karja volt az evező” – az ugyanúgy talált című szöveg negyedik pillanata jól megjeleníti az egész kötet valóságérzékelésének ezt a sajátosságát, amennyiben képi világában hordozó nélkül (fundamentális hiányban) születik meg a cselekvés pillanatának extázisa. Még összetettebbé válik a hiányérzet különössége azáltal, hogy a képben megjelenő cselekvés ágense jelöletlen, kimond(hat)atlan. Tehát a csak a szövegértésnek felületes szintje érzékelheti a nap mint nap ciklus poétikáját reflektálatlan és túlzó érzelemvallomásnak, melyeket a második ciklus felülír, és a mindig ironikus utólagosságból fakadóan a valódiság depoetizált nézőpontjába ágyaz. Ezekben a szövegekben eleve nem a falusi-természeti létidill romantikus organikussága képződik meg, hiszen a beszélők kölcsönös egymáson kívülisége, párhuzamossága ezt a világtételezést eleve lehetetlenné teszi. A koherencia hiánya a képi, szerkezeti, tartalmi elemek közt a létezésnek azt a tapasztalati tényét „viszi színre”, ami leginkább a lírai beszédben tud kifejezést nyerni, hogy az élet mindennapiságában, tagolatlan ismétlődéseiben az ezekből felvillanó „erőteljes pillanat” felforgató hozadéka válhat maradandóvá,
