Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)

2021 / 11. szám - Komálovics Zoltán: A vendéglét mint poétikai tapasztalat (Villányi László: mindenek előtt)

136

mindent, ennyi szerénytelenséget / igazán megengedhetek magamnak, mert nem esett / ugyan nehezemre, de végül is miatta lakoztam / költőien.” Ebben a dialógusszerkezetben nem nehéz felismernünk a Kosztolányi/Esti Kornél-féle önkettőző alakzatot, ahol az életet poétikusan élő, de nem író Esti figura áll szemben az élni nem tudó, de folyton az életről író narrátori énnel. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy Kosztolányi novellaciklusában ezek a szerepek folyamatosan átáramlanak egymásba, s a szembenállásuk valójában nem igazolható különállásként: „Nemcsak az az igazság, hogy megcsókoltunk egy nőt, hanem az is, hogy titokban vágyakoztunk rá, s meg akartuk csókolni. Sokszor maga a nő a hazugság, és a vágy az igazság” – mondja Esti Kornél radikálisan felszámolva a valóság és a vágy/képzelet élettörténetalakító (azaz valóságképző) szerepe közti határokat.

Véleményünk szerint Villányi kötetében is összetettebb viszonyok alakulnak ki a két ciklusban annál, hogy a sorrendiségből fakadóan (az én önkritikai/önreflexív szelleme a második ciklusban tűnik fel) azt mondhassuk, e versek beszélője a megélt/megírt évtize

dek után eljut oda, hogy új perspektívába helyezze lírai énjének korábbi létmódját. A két beszélő viszonya kapcsán középpontba kerül a Kosztolányinál megjelenő, fent említett igazságproblematika. E kérdéskört tematizálja a kötet egyik legszebb verse, a Vétkek című szöveg, melynek nyitása és zárása pontosan világít rá Villányi költészetének alapsajátosságára: „A vétkeimről bezzeg mélyen hallgatott, / bizonyára úgy vélte, egyik sem versbe való, / pedig számolatlanul sötétlenek, mint kertben / a vakondtúrások, hiába száműzném őket / emlékeim közül, .... hiába hirdeti önhitten, ő már mindent megírt, / ha varjakká változnának vétkeim, versében / ott gubbasztanának az almafa összes ágán.” Az idézetben hangsúlyosan jelenik meg a hallgatás/

elhallgatás világkonstituáló attitűdje, melynek automatikus következménye a valóság idealizálása, eufemizálása. Az elhallgatás olyan szelekciós mechanizmus, amely valamiféle teleologikus szándékoltság jegyében rendezi be/át a tapasztalati valóságot.

Villányi László költészetében – vállaltan provokatív módon – már korábban megjelent az „öröm-költészet” tematikája, stilisztikája. A 2006-os volna a szerelem

című kötetnek ez a központi esztétikai-szemléleti horizontja: „Micsoda, boldog verseket, meghibbant, ez az / ember, időérzéke a nullával egyenlő, mintha / nem ebben a siralomvölgyben verné a jégeső.” Az idézetben található kérdés azt a „korszerű” állítást implikálja, hogy nem lehet boldogságverset írni, hiszen a tapasztalati valóság nem igazolja a benne megszólaló beszédmódot, sőt kifejezetten elutasítja a boldogságról való költői beszéd retorikáját mint anakronisztikus, romantikus exhortációt. Villányi költészete kötetről kötetre merészen száll szembe ezekkel a teoretikus természetű előfeltevésekkel (elvárásokkal), vállalva az elhallgatás, a versbe be nem írás poétikai szelekciójának szemléleti következményeit. Szövegei éppen ily módon hangsúlyozzák esztétikai-nyelvi konstrukció mivoltukat, azaz szövegszerűségüket, melyek lényegileg nem íródnak vissza semmiféle empirikus valóságba. Mintha ez a költészet azt demonstrálná, hogy a valóságban nemcsak

boldogság van, de van

boldogság, s ez az a létregiszter ahová ez a poézis el akar jutni, hogy – vállalva az időszerűtlenség kockázatát – a megszólaltatás révén legitimálja azt. Villányi finom hangú bölcsessége kötetek óta azt hangsúlyozza, hogy a megtalált, megélt boldogság mindig időszerű, mert nem a kordivatok mentén teremtődik vagy nem teremtődik meg.

Mindebből fakadóan, véleményünk szerint, a második ciklusban hangsúlyosan megjelenő önirónia, önkorrekció nem értelmezhető az első ciklus poétikai világának tiszta felülírásaként. Már csak azért sem, mert ha megvizsgáljuk az első ciklusban működő esztétikai mechanizmusokat, akkor azonnal látható, hogy közel sem homogén, monologikus és koherens szövedékkel van dolgunk. Már a ciklus első darabja (bizonytalanná vált)

a bizonytalanná válás állapotának megfelelően szinte prizmaként szórja szét a megszólalók és a megszólalásmódok lehetséges variációit. „Mint amikor megmozdult a föld, s csak annyit érzékeltél” kötetkezdő sor az aposztrophé alakzatán keresztül teremti meg a retorikai