Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 11. szám - Komálovics Zoltán: A vendéglét mint poétikai tapasztalat (Villányi László: mindenek előtt)
135 ez a transzcendencia irányába történő „túllépés” rögtön érvénytelenné válik az állítás tartalmában. „Az Istenről beszélni sem szabad” a létnek egy olyan szférájával számol, amely kívül van a nyelviségen , azaz a nyelv szegmentumokba tagolódó lehetséges jelentésegysé gein, ezért tapasztalatának egyetlen hiteles formája a megélés nyelv előtti elsődlegessége. A wittgensteini episztemológiai formula („amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell ”) Villányi költészetében szinte poétikai normává válik. Költői világában a poézis transzformáló ereje mindig konkrétumhoz kötött, s a lírai metamorfózis mindig a tapasztalható tárgyiságok megmunkálása: „Esztergálás közben tanultál legtöbbet a költészetről, / amikor még nem gondoltál versírásra, arányosan kell / közelíteni az anyaghoz, éppen annyit elvenni belőle, / hogy a kés nyomán szigorúan tekeredjen a fölösleg.” A Villányi-vers esztétikai rejtelmessége többek között éppen abból fakad, hogy a poiesis úgy emeli fel a valóságot az esztétikai történés horizontjára, hogy az eljárásrendben kiinduló pontként szolgáló materialitások a lírai realizmus keretén belül tartják a szöveget. Ebből a szempontból nagyon érdekes, hogy Villányi versvilágának tárgyisága nemcsak az immanencián túlit, azaz a theos logost zárja ki lexikonjából, hanem a posztindusztriálistechnicizált valóság tárgystruktúráit is. Ezek az elemek ugyanúgy azért nem tudnak részei lenni a versvilágnak, mert nem váltak a beszélő valóságtapasztalatának részévé, azaz nem konkrét, empirikus részei az életvalóságnak. Tehát nem lehet „esztergálni”, megmunkálni őket. Ebben az értelemben Villányi költészete mindig önmagára zárul, s minden autonóm alkotásra jellemzően folyamatos, jelöletlen leválasztódás és elhatárolódás a világ (és az irodalom) aktuális eseményszerűségétől: „Mint aki a világ idején kívül saját tempójában baktat / a hegyen, rejtelmes völgy felé ér, s úgy néz szemébe / egy tó, akárha minden reggelen.” A megteremtett költői világ így a reális, vagy a reálisból fikcionált immanencia világa, melyben azonban a már birtokba vett (a poétika terébe emelt) elemek többé nem veszhetnek el, nem érhetnek véget, hiszen egy nagyon tudatos elaboráció teremtette őket. Villányinál ezért nem beszélhetünk tiszta elégikumról, vagy a tűnt idők felé forduló „érzelgős nosztalgiáról”, rezignációról. Versvilága nem veszí ti el megteremtett elemeit, melyekre később tűnt időként vágyakozhatna: „Nap mint nap megigézve áll, csak időközben fehér haja / lett a barna fiúnak.” Az idézet nagyon jól kifejezi a Villányi-poétikum konstanciáját, állandó jelenidejűségét, más szóval a múlt idő folyamatos jelenbeli érvényesülését, hiszen az énben megképződő távolság (barna haj – fehér haj) pusztán fizikai eseményként felmutatva nem érinti annak lényegi valóságát: a megigézettséget. A meg igézettség pedig a megajándékozottság tapasztalatára adott reakció, az a képesség, mely révén megélhetővé válnak a létezőre örökül hagyott ajándékok. Szerkezetét tekintve a mindenek előtt című kötet két ciklusra tagolódik. Az első ciklus (nap mint nap) a kötet által megteremtődő kommunikatív térben látszólag a második ciklus (mondatai közé) beszélője számára szövegtanúsításként vagy a mondás ának appli kációjaként szolgál, amennyiben ennek beszélője szinte epikus személyiségalakzatként az első ciklusban megszólaló lírai beszélő felettes énjeként szituálódik. „Ma már hihetet lennek tűnik, de egy időben / összetévesztettek azzal a valakivel, / aki verseiben létezett, hetet-havat összehordott / rólam.” Tehát elsődleges olvasatban úgy tűnhet, hogy itt a biografikus én, a mindennapiság énje reflektál szatirikus, kritikus hangon az önnön poétikai valóságában megképződött énalakzatra, tehát az életet a maga esetlegességében (gyakran esetlenségében) élő empirikus létező mintegy korrigálja a költői fantáziában, vágyakban otthonosan „szédelgő”, költőien lakozó (s e lakozást komolyan vevő) énképzet idealizált valóságát. Ha így értenénk a második ciklust, akkor az egy depoetizáló „helyre állítás” műveletén keresztül a realitásban megképződő igazsághoz juttatja el a kötet olvasóját, legalábbis lehetővé teszi számára, hogy az első ciklusban kiépülő poétika terét egy ellenpont fényében tegye az értelmezés tárgyává: „Vénségére talán majd beismeri, valójában nekem / köszönhet
