Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 11. szám - Komálovics Zoltán: A vendéglét mint poétikai tapasztalat (Villányi László: mindenek előtt)
134 Teljesen félreértik Villányi kötetének természetét azok a kritikák, melyek a „Műveljük kertjeinket!” közhelyszerű bölcsességének rezignált belátását a költői elerőtlenedés allegóriájának tekintik, s ezt teszik meg a kötetben kirajzolódó jelentésvilág centrumának. Egyrészt Villányi szövegeiben a kert tematizálása a képi sík látszólagos üzeneteivel szemben a metaforikus, toposzszerű jelentéskiépítés és -kisajátítás ellenében történik, hiszen Villányi kertje nem válik összefüggő világgá, nem válik a valóság modelljévé. Az egyedi lét számára ez a kert nem az ideális, hanem az aktuális valóság, s ebből fakad az a jellemző is, hogy a kerttoposz a természet pillanatnyi felvillanásainak esetleges, a kötet szerkezeti viszonyait tekintve fragmentált sorozata marad (ennek az egyik nyilvánvaló eszköze a leíró, dekontextualizáló nevesítés). Tehát az a felismerés, hogy az ember vendégségben van nem megoldásként vagy elérendő célként adódik, s nem is az életalakítás ideális módjának feltétele, hanem a poétikai értelemteremtés egy lehetséges útja. Másrészt a világ gondozó birtokbavételének poétikája a vendéglét éthoszának mindennapi praxisából teremtődik: „Addig örülj, míg katáng, hölgymál, varádics, boglárka, / cickafark, seprence, fecskefű közé visz utad.” A birtokbavétel ebben az esetben a névadás, pontosabban a névkimondás gesztusán keresztül történik meg. A Villányi-féle poétikai éthosz fontos része a valóság birtokbavételének időlegességtudata, az a belátás, hogy a vendégség nem örök, és a nyelv mint ajándék éppen most van rábízva a beszélőre. A létező valóságelemek szövegbe írással történő birtokbavétele a működő logosz eseménytörténete, mely során a nyelv a funkcióteljesítés által létrehozza önmagát, miközben az embert beágyazza a megnevezéseken keresztül születő valóság viszonyrendszerébe. A valóságkonstituáló logosz a megnevezésben gyökerezik: „Az ember tehát minden állatnak, az ég minden madarának és a mező minden vadjának nevet adott... Az lett a nevük, amit az ember adott nekik.” (Ter 2.20–21) A költészet megnevező funkciójában a nyelv által birtokba vett világalapító eseményének emlékezete és tudata őrződik meg: „Honnan is tudhatnád, hogy egy mondatért indulsz el / a délutánba .” A kötet első ciklusának grammatikai-retorikai polifóniáját az az osztott nyelvi regiszter adja, amelyben a fölülpoétizáló belletrizmus folyton fennakad a pőre megnevezések kierjedt szóbokrain. A kötetben felhangzó lírai szólamok tehát a kölcsönös tükröztetés viszonyrendszerét működtetve ugyanúgy folyamatos áramlásban vannak, mint magának a beszédnek az énalakzatai: „Nap mint nap megigézve áll, csak időközben fehér haja / lett a barna fiúnak.” Amikor Kosztolányi megbabonázva áll a Logodi utcai lakásának ablakában, akkor a megbabonázott ság annak a pillanatnak az erejéből fakad, amely a világértés új horizontjait nyitotta fel számára. Villányi versbeszélőjének megigézettsége a különböző variánsaiban újra és újra megismétlődő pillanatok korrespondenciáiból fakad, mintha a vendéglét megajándékozottsága, gazdagsága a pillanatok bőséges kínálatában mutatná meg leginkább valódi természetét. Villányi megigézettsége pontosan azáltal kerüli el a pátosz fenyegető veszélyét, hogy képei, megnevezései soha nem lépik át sajátos mikroviláguk vonatkozásrendszerét, s nem állnak össze olyanfajta nagy narratívává, amely valami felismert egész felől formálná a lírai beszédet. Poétikai értelemben tehát ebben a költészetben kimondhatatlanok Kosztolányi végső felismerései, melyek az életet „egy nagy, ismeretlen Úr” gazdag felajánlásaként teszik a világértés alapjává. Villányi költészete a tárgystruktúrák, a jelentések, a konkrét értelemadások szintjén egy immanens világot alkot, s ebben az immanenciában hatol előre a megajándékozottság, megvendégeltség tapasztalatához. A kötet első ciklusában hét megszólalás ad hangot a poétikai értelemadás immanencián túli horizontjának. Mind a hét mondat hangsúlyosan kérdő módban szólal meg. Az utolsó kérdés így hangzik: „Istenről beszélni sem szabadna, csupán megélni / ajándékait?” A kötet egészébe ágyazódva a kérdés ebben az esetben nyilvánvalóan költői, hiszen jelentésszándéka egy lényegi belátást tartalmaz, tehát elsődlegesen az állítás móduszát artikulálja. Azonban
