Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 11. szám - Beke József: Arany János és a Bánk bán
115 badságharc leverése előtt, 1836-ban fölkeltette. És ha már a Bánk bán nal való későbbi folya matos foglalkozás okait kutatjuk, akkor kettőt biztosan megnevezhetünk: egyik az, hogy tanítás közben fölhasználta Katona szövegét, a másik az, hogy a Shakespeare-drámák fordítása közben némi stilisztikai hasonlóságokat tapasztalt a nagy angol és Katona drámai nyelve között, ezért próbálta egy-két kifejezését angolra fordítani. Látjuk is majd alább, hogy Arany maga azt írja: a Shakespeare-fordítás „vezeti” a Bánk bán ra. Bizony, akár hiba, akár erény, ezt alighanem el kell fogadni: Arany emberi és művészi alkatából természetesen következik az, hogy a lázadás élességét csillapítani igyekvő Bánk jellemét „nagyon nagyra tartja”. És tegyük hozzá: ha a második felvonás e második jelenete (egyben az egész dráma egyik leghosszabb egybefüggő jelenete: Bánk vitája Peturral, ami összeölelkezésükkel végződik) a színpadon jól sikerül, akkor ez az egész előadás egyik csúcspontja lehet! Az persze cáfolhatatlan tény, hogy a „szentszövetségi reakció jellemzése” mindenestül hiányzik Arany csonkán is nagyszerű tanulmányából. Csak az a kérdés: kinek hiányzik. Ha Katonának nem hiányzott, úgy látszik, Aranynak sem. (A „Szent Szövetség” kifejezés sem verseiben, sem kiterjedt egész levelezésében egyáltalán nem fordul elő, prózai műveiben és fordításaiban sem valószínű.) A jegyzetíró utolsó mondataiból aztán mégis mintha megbocsátó, elnéző hangnem csengene ki: Nem teljes tehát a tanulmány, nem is mindenben következetes. De így is nagy kincse irodalmunknak, Aranyt is és a Bánk bánt is jobban megismerhetjük belőle. Ám ha fölvesszük a hibakereső szemüvegünket: a jegyzetíró egyik előbb idézett félmondatával nem egyezik e befejező mondat „a Bánk bánt is jobban megismerhetjük ” kijelen tése. Amaz ugyanis így szólt: „Ezek az észrevételek... néhol azonban... Katona megértéséhez nem visznek közelebb.” * Arany tanulmánya valóban nem teljes, de nem azért, amiért az említett Jegyzet írója elmarasztalja, hanem azért, mert hiszen a költő félben hagyta, amikor kiderült, hogy két barátja szintén Katona művéről szóló írásművet készít akadémiai székfoglaló előadásként. Jellemző Arany szerénységére, hogy bár Szász Károly nála tizenkét évvel fiatalabb (és jóformán csak fordításai vannak még ekkor), Gyulai Pál is kilenccel ifjabb, Arany mégis lemond a témáról. Nagy kár, hogy később sem fejezi be, akadémiai székfoglalóként majd a Zrínyi és Tasso című tanulmányát készíti el. Az itt említett három személy levelezéséből nyomon követhetjük a Bánk bán-téma ügyét, ami valójában nemcsak Arany tanulmányának keletkezési körülményeit tisztázza, hanem ugyanakkor azt is bizonyítja, hogy Katona drámája – ha megkésve is – az ismeretlenség mélyéből (1821) egyszer csak az irodalmi érdeklődés felszínére bukkant, hiszen kétségtelen, hogy a korabeli irodalmi élet három igen komoly alakja „vetélkedik” érte (1858), hogy az Akadémia tagságának színe előtt méltathassa. Az „ügy” első mozzanata ez: 1858. december 15-én (este!) írott levelében Toldy Ferenc, a Magyar Tudós Társaság titkára jó híreket közöl Arannyal: műve pénzjutalmat nyert és őt az Akadémia tagjává választották. Érdemes Toldy rövid levelébe belepillantani, hogyan is történt ez, mert az ilyen „kettős” választás nem mindennapi esemény volt: „Igen tisztelt Barátom! A ma délelőtti ülésben Toldi estéje Marczibányi jutalmat nyert (50 arany); az estveliben pedig kegyed az akadémia levelező, s fél órával utóbb rendes tagjává választatott.” Szinte hihetetlen, de Aranyra jellemző: több mint két hónapig töpreng azon, hogy elfogadja-e! Csak 1859. február 23-án ír Toldynak kétségeiről: „...eddigi összes írói működésem ily polc elfogadására nem jogosít, s csak jövő munkásságom reményében volna szabad elfoglalnom a helyet, hol előttem egy Vörösmarty űlt. De épen e jövő munkásság
